JinAh 16 éves és a Lee vállalat igazgatójának lánya. A viselkedése igencsak eltér, más igazgatók lányaitól. Ennek hatására az apja egy testőrt fogad fel, amit JinAh nagyon nem akar, mivel ugyan az a szabad lány szeretne lenni. Próbál túljárni az őr...
- Szép volt! Nem is tudtam, hogy csukott szemmel is tudsz zongorázni, sőt nem is tudtam, hogy tudsz- támaszkodott a falnak Sehun.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Mivan? Ő most hallgatózott? Habár ha kopogott is volna, akkor se hallottam. -Tudok hát- szipogtam- Még anya tanított meg 5 évesen. - Ügyes- lépett közelebb. -Köszi - néztem fel rá, mivel olyan magas, mint egy villanyoszlop. -Jajj te-fogta meg az arcomat és letörölte az ujjával a maradék könnyet, ami nem épp a zongorán vagy a földön landolt. - Tudtam, hogy az a baj- fogta meg a fejemet és a mellkasához húzott és átölelt.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Csak álltam és engedtem a könnyeimet. Gyengének tűntem, de nem izgatott. Olyan ember karolt át, akibe megbízhatok
#Sehun szemszöge#
Lentről meghallottam a zongora hangját, egyből felismertem. Szép lassan ballagtam fel JinAh szobájába. Benyitottam és egy másik szobából hallottam a hangszert. Egyet koppantottam az ajtón, semmi válasz, csak a zongora hangja, így benyitottam. JinAh a zongora elött ült és játszott, csukott szemmel. Hihetetlen, ilyen gyors ütemet, ráadásul csukott szemmel és törött kézzel játszani, elképesztő. Neki döltem a falnak és néztem, ahogyan játszik. Hirtelen eleredtek a könnyei a lassú résznél. Nem vagyok hülye, szemmel látható, hogy az igazgatóiban történt eset miatt ilyen rossz kedvű.
Vége lett. Kikapta a füléből a fülest és elindult az ajtó felé de megtorpant, amikor meglátott. Biztos az forog a kicsike fejében, hogy hallgatóztam, pedig kopogtam. - Szép volt! Nem is tudtam, hogy csukott szemmel is tudsz zongorázni, sőt nem is tudtam, hogy tudsz- mondtam -Tudok hát- szipogta- Még anya tanított meg 5 évesen. - hallani lehetett a hangján a szomorúságot. - Ügyes- léptem közelebb -Köszi - nézett fel rám. Szemmel látható volt, hogy eltűnik az én 183 centim mellett. -Jajj te- megsajnáltam szegényt. Letöröltem a maradék könnyet a szeme alól- Tudtam, hogy az a baj- sóhajtottam. Úgy éreztem, most szüksége van valakire, így magamhoz húztam és átöleltem. Csak sírt és sírt. Gyengének és védtelennek tünt, pedig társaságba mindig tartja magát. A maiból és a tegnap estiből leszűrtem, hogy nem szabad magára hagynom.Nem úgy gondolok rá, mint egy lányra, akit megkell védenem, hanem, mint egy lányra akit megakarok védeni.
