-1-

901 40 2
                                    

Ismételten kórházba vagyok. Ez már a hónapban a harmadik eset. Miért vagyok ilyen sűrű vendég?  Egyszerű a válasz, mivel én nem az a fajta lány vagyok,  aki minden napját egy plázába, fodrásznál vagy körmösnél tölti. Amúgy Lee JinAh a nevem, 16 éves vagyok, a Lee vállalat fejének a lánya. Mivel apám Dél-Korea legnagyobb cégének az igazgatója, mondhatni pénzben nem szenvedünk hiányt. Akkor most következhet az a kérdés,  hogy ha egy igazgató lánya vagyok akkor miért ez a harmadik eset,  hogy a kórházba kötök ki?  Mint mondtam a viselkedésem nagyban eltér a velem egykorú lányokétól. Én szabadidőmben ha nem épp  verekszek akkor rajzolok és zenét hallgatok. Igen én szoktam verekedni,  de csak azokkal akik beszólnak. Viszont nem a verekedés miatt vagyok ilyen gyakran kórházba, csak szimplán kedvelem a veszélyes sportokat. Ilyen például a gördeszkázás. Most éppen úgy estem, hogy eltört a kezem. Nem, nem vagyok béna csak éppen az a fiú, akit múltkor érzékeny ponton rúgtam, csak mert állandóan a magasságommal szekált, úgy állt bosszút, hogy pont a deszkám alá rúgott, egy nem nagy,  viszont elegendő nagyságú követ, ami képes volt megállítani a gördeszkát, így akkorát estem, hogy eltört a kezem, mivel nem 3 km/h-s sebességgel mentem.
-Óh! Lee kisasszony, jobban érzi már magát? -lépett be a szobába Park doktor. Igen, apám elvárja a tiszteletet.
-Igen,jobban.Köszönöm- mi mást válaszoltam volna?  Nem akarok, akár egy napot is bent tölteni ebbe az üres, fehér szobába.
-Rendben , akár már most is hazamehet. Felhívjam az apját, hogy küldjön magának egy kocsit?
-Igen azt megköszönném- nem akartam én felhívni, épp elég hogyha hazaérek akkor kapok egy jó adag mondókát.
-A ruhái az asztalon- és már el is hagyta a szobát.

Felöltöztem, igaz kellett némi segítség, mivel begipszelt kézzel elég nehéz felöltözni.

Amint kiértem, a bejárat elött már parkolt a fekete BMW

¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.

Amint kiértem, a bejárat elött már parkolt a fekete BMW.

Bepattantam a hátsó ülésre.
-Na jó ezt megjegyeztem! - fordult hátra mosolyogva a soför.
-Daniel?! -csodálkoztam. Mondhatni a kedvenc sofőröm. Vele az egész utat végig beszélem és mindig, előre ülök az anyósülésbe.
-Na pattanj szépen ide mellém, míg meg nem sértődök. -maskolta meg a mellette lévő ülést. Erre csak mosolyogtam, mivel apámnak kevés az ilyen jófej, helyes és kedves embere.

Szokásunkhoz híven, az egész utat végigbeszéltük.
-Ja amugy Lee úr mondta, hogy va számodra egy meglepetése.
-Mi?!  Apának?  Csak azt ne mondd, hogy bébicsőszt fogadott fel- amilyen gyakran már keveredtem valami bajba, csak ezt tudtam már gondolni.
-Én nemtom... Csak annyit mondott, hogy lesz egy meglepid- elkezdett nevetni mivel ő is tudja, hogy ez nem jelet valami jót.
-Na mindegy, úgy is új lesz vagyis nem ismeri a házat- rántottam meg a vállam, hisz én ismerem a ház minden zugát. Nem csoda, hogy kiskoromban, amikor áthivtam a barátaimat, mindig én győztem bújocskába.
-Mi?!  Megakarsz szökni?! -taposott bele hirtelen a fékbe Daniel. Majdnem leesett a fejem a  helyéről. -Amúgy itthon vagyunk-nevette el magát. Kiszállt az autóból és illedelmesen kinyitotta nekem az ajtót. Apám elött titkoljuk, hogy igazából milyen jól kijövünk egymással, vagyis kell a formaiság.

Amint beléptem a házaba,  anyám rohat felém. Úgy üdvözölt, mintha egy évig nem lettem volna itthon, pedig csak egy napig voltam a kórházba, hogy kivizsgálhassanak. Anya, szép arcú,alig használ sminket, emellett magas, vékony testalkatú. Róla meglehet mondani, hogy egy jó módú igazgató felesége, de kiváló anya. Igaz, vannak néha összetűzéseink az öltözködési szokásaimról, a zenei ízlésemről és a sportolásaimról. Az utóbbit már említettem, viszont a zenei stilusrol nem beszéltem. Anya révén tudok zongorázni és hegedülni, viszont van egy bökkenő. A szüleim megengedték, hogy 14 évesen válaszhatok egy hangszert, amin játszhatok. Az előző kettő szöges ellentétére esett a választásom, dob. De nyugalom, nem vagyok rocker. Hála nekem, anyáéknak megváltozott a véleményük a dobolásról.
-Na hát üdvözöllek, kislányom. Ritkán vagy itthon vagyis remélem nem fogsz eltévedni- jött ki a dolgozó szobájából apa- Majdnem, hogy sokkal több időt töltesz a kórházba, mint itthon- tette hozzá gúnyosan. Erre csak megforgattam a szemem.
-Na mindegy lesz egy testőröd- tért egyből a lényegre
-MIVAN?! Biztos, hogy nem- rosszabb mint a bébicsősz
-De és kész!  Nem nyitok erről vitát - határozottan felelte- Akkor bemutatom Oh Sehun-t, a testőrödet. -mutatott az illetőre

 -mutatott az illetőre

¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.

Magas, vékony srác. Biztos nem több 30-nál. Viszont egyáltalán nincs kigyurva. Hogy akar egy ilyen "megvédeni"? Amugy is, nem kell nekem testőr, megtudom saját magamat is védeni.
-Elmehetek deszkázni? - kérdeztem, mit sem törődve a plusz személy jelenlétével.
-NEM- válaszoltak egyhangúan a szüleim. - Most törted el sikeresen a kezed!
-Nem az én hibám volt-szoltam közbe mivel nem akartam tovább hallani a kioktatásukat.
-Jajj, drágám- csóválta anya a fejét- Miért kell állandóan, azt a szegény fiút hibáztatnod? -anya, mióta elmesélte neki a történteket, állandóan a fiút védi.- Viszont mi megyünk dolgozni. Sziasztok, majd jövünk- puszilta meg anya a homlokomat. Igen, anya is a cégnél dolgozik. Apa igazgató, ő meg a titkárnője.

Felrohantam a lépcsőn, egyenesen szobámba. A hatalmas kétszárnyú ajtót kinyitva, elém tárult a hű szeretett szobám. Mogyoró-barna falak, nagy ablakok amin fehér függöny lógott,  egy üveg ajtó ami az erkélyre vezetett, amin csodásan lehetett esténként látni a naplementét. Ilyenkor szoktam elővenni a másik elfoglaltságomat, fotózás. Egyszerűen imádok fotózni, és mondhatni tehetséges is vagyok. Ez a tehetséget meg is mutatom a "világnak", mivel sulifotós vagyok és apa cégénél is segítkezek. A szobám közepén található az imádott tárgyam, a franciaágyam, mellette az iróasztalom. Jobbra nyílik egy másik helyiség is itt vannak a hangszereim. A szabadidőm nagy részét vagy ott, vagy a gördeszkapályán töltöm. 
-Végre itthon!  Végre a pihe-puha ágyacskám- sóhajtva dőltem bele az ágyamba.
- A kórházba nem volt kényelmes? -nevetett fel a "vendég",remélem, hogy csak egy vendég.
-Pff... Egy bébicsőshnek miért kéne magyarázkodnom?
-Nem vagyok bébicsősz-háborodott fel
-De testőr se- gúnyolódtam. Remélem, ha bunkó leszek vele saját maga felmondd.
- Ha azt hiszed, hogy nem tudlak megvédeni, akkor nagyot tévedsz

 - Ha azt hiszed, hogy nem tudlak megvédeni, akkor nagyot tévedsz

¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.

-Pff... Megtudom saját magamat is védeni- motyogtam az orrom alatt.

ค ੮૯ς੮őՐ ✓Donde viven las historias. Descúbrelo ahora