Perfectly Wrong

7. rész - A barátok nem csókolóznak

- Héj Mad, ébreeeeedj! - Shawn hangjára keltem és arra, hogy egy párnával ütöget. Mi a fasz?!

- Te hogy a büdös szarba kerülsz ide? - szólaltam meg kómásan és a fejemre húztam a takarót.

- Anyukád engedett be. Mellesleg ez az utolsó napom itthon, szóval kelj fel, mert előttünk az egész nap, hogy jól érezzük magunkat - már nem ütögetett a párnával, szimplán csak ült az ágyamon.

- Micsoda, elmész? - hirtelen felültem és ijedten néztem rá. Hányadika van?

- Uhum, van pár fellépésem. De majd egy hónap múlva hazajövök pár napra - mondta.

- Te most komolyan itt fogsz hagyni engem? Kivel fogok akkor majd éjszaka fagyasztott joghurtot vagy gyorskaját tömni magamba miközben kibeszéljük az élet nagy dolgait? - a végére már mindketten felnevettünk, de nagyon is komolyan gondoltam amit mondtam. Tényleg nem akartam, hogy elmenjen.

- Hát úgy látszik kicsi, hogy barátokat kell  szerezned - tette nevetve a vállaimra a kezét.

- Engem kevesen tudnak elviselni, nem is próbálok ismerkedni - nevettem fel én is.

- Hát nem könnyű veled, az igaz - bólintott egyetértően, mire én lelöktem a kezét a vállamról, de még mindig nevettem.

- Mintha te annyira könnyű eset lennél - vágtam vissza.

- Könyebb mint te - mondta édesen mosolyogva és itt jött az a pont, amikor 5 percen át "vitatkoztunk", hogy ki az idegesítőbb és elviselhetetlenebb.

- Na jó, egyébként... Mikor jössz vissza? - kérdeztem mosolyogva.

- 2 hét múlva lesz egy fellépésem itt, Torontóban. Szóval 2 napra hazajövök, de megyek is tovább, mert Amerikában van jópár másik - mesélte nekem, mire nekem egy - talán nem is annyira jó - ötlet támadt a fejemben.

- Veled megyek! - jelentettem ki hirtelen, mire ő meglepődve nézett rám.

- Komolyan? Elengednének a szüleid egyáltalán? - kérdezte.

- Hát... 2 hétig távol leszel, igaz? - ekkor bólintott - Na hát addig van időm rávenni őket. De persze csak akkor megyek, ha te is akarod - nevettem fel.

- Persze, hogy akarom, úristen! Kurva jó lenne! Az egész igazából körülbelül 2 és fél hét lenne, mint egy hosszabb nyaralás. Aztán amúgy én állnék neked mindent. A szüleidnek csak bele kell egyezniük - mosolygott izgatottan. Jézus, én most tényleg vele megyek az államokba majd?!

- Szupi! De jézus, nem kell mindent fizetned, nem vagyunk koldusok - néztem rá nevetve.

- Attól még én akarom kifizetni. Hidd el, van miből. Na szóval, tényleg el akarsz jönni? Mert akkor beszélnem kell Andrew-al.

- Persze, én szívesen. Tök jó lenne - mosolyogtam.

- Ah Madelaine, ez kurva jó ötlet! Hát én tökre élvezném, ha eljönnél!

- Én egy zseni vagyok, hogy ilyen ötleteim vannak. Na akkor, majd beszélek anyuékkal - mondtam mosollyal.

- Okés. Szerinted megengedik? - kérdezte, törökülésben ülve előttem, az ágyamon.

- Nagyon jó módszereim vannak arra, hogy valamit megengedjenek, hidd el - nevettem fel, visszaemlékezve minden könyörgésre, amit anyáéknak tettem, csak hogy megengedjenek valamit, amit nagyon akartam. Sosem voltam az a tipikus "a szülők elkényeztetett kicsilánya", nem kaptam meg mindent amit kiejtettem a számon. De ha valamit nagyon szerettem volna és ők látták rajtam, mindig megengedték. Mert tudták, hogy nekem sokat jelentene.