Vasárnap reggel hétkor a telefonom csörgésére keltem. Morogva nyitottam ki szemeimet és homályos tekintetemmel próbáltam megállapítani, ki is zavart meg az alvásban. Shawn neve állt a képernyőn, én pedig még idegesebb lettem. Két napja nem beszéltünk, és persze, irtózatosan hiányzott, de haragudtam is rá még. Végül pár másodperc múlva a zöld gombot megnyomva fogadtam hívást, mert a kíváncsiságom nagyobb volt, mint a haragom.
- Reggel 7 van és vasárnap, mit akarsz? - szóltam bele a készülékbe, amint a fülemhez emeltem.
- Szia, Bébi. Bocsánat, hogy felébresztettelek, de fontos. Ma át tudnál jönni a délelőtt folyamán? - hangja lágy volt és kissé rekedt, valószínűleg ő is nem rég kelt. Hiányzott a hangja már.
- Minek menjek át? Hívd meg Grace-t, ő biztos átmegy - gúnyosan válaszoltam vissza, pedig tudtam, hogy oly felesleges felemlegetnem már ezt.
- Madelaine, kérlek... Ne kezdd! Meg szeretném beszélni, szóval kérlek, gyere minél előbb - apró sóhaj hagyta el ajkait ekkor.
- Jó... Majd megyek. De most alszom tovább, mert rohadt álmos vagyok - motyogtam ásítva egyet.
- Mikor jössz?
- Nem tudom, Shawn. Olyan 11 körül talán. Az jó? - kérdeztem, mire csak hümmögött válasz gyanánt - Akkor hát, majd talizunk! - ezzel a lendülettel pedig be is fejeztem a hívást. Pár óra múlva felkeltem és rendbe szedtem magamat. Anyáék még aludtak, így csak hagytam nekik egy cetlit a hűtőn, hogy elmentem. Elvettem a kocsikulcsot a tálkából az előszobában, majd a garázsba mentem. Nem szoktam sokat vezetni, mert általában valaki mindig jön velem mindenhova és elfuvaroz, vagy olykor kényelmesebbnek találom a tömegközlekedést, de most nem volt kedvem a negyed órás utat busszal megtenni, mert úgy a duplája. Kicsit izgultam, pedig tudtam, felesleges. Meg fogjuk tudni beszélni, és megoldjuk a problémát. Oh, de mi van, ha szakítani akar velem? Ezek a gondolatok kellően elszórakoztattak, amíg oda nem értem. Miután leparkoltam és a kóddal bejutottam a kapun, elindultam a lifftel a megfelelő emeletre.
- Oh... Szia - köszönt halkan, majd boldogan elmosolyodott, mikor ajtót nyitott nekem. Próbáltam visszatartani vigyoromat, de hogyan tudnám? Itt állt előttem, egy hete alig beszéltünk vagy találkoztunk, két napja haragban voltunk és egyszerűen csak hiányzott. A kócos haja, a fekete melegítőnadrágja és fehér felsője tökéletes megjelenést adott neki, de mosolya volt az, ami a legtökételesebb volt mindközül.
- Beengedsz vagy itt ácsorgunk még pár percig? - nevettem fel, mikor már egy ideje bámultuk egymást az ajtóban állva.
- Jaj, persze, gyere csak - állt arrébb, így könnyedén beléphettem a lakásba, amit annyira szeretek.
- Szóvaaal, miről akarsz beszélni? - kérdeztem, mikor a nappaliba vezetett.
- Nem kérsz semmit sem?
- Nem, köszönöm. De ha igen, ne aggódj, majd kiszolgálom magamat - feleltem, mire ő elmosolyodott és bólintott. Odasétált a zongorához, majd intett, hogy kövessem. Elkezdett játszani rajta egy dallamot, én pedig a zongora tetejére könyökölve néztem őt figyelmesen.
- Van egy dal, amit Julia Micheals-sel írtam, és pár napja fejeztük be. Igazából..valamennyire rólad szól, vagyis rólunk. És a mostani szituációnkhoz tökéletesen passzol - nem pillantott fel rám, hanem végig a billentyűkön játszott valami kellemes melódiát.
Don't cry, or do whatever makes you feel comfortable
I'm tired, too
There's nothin' left to say, let's call a truce
'Cause I don't really wanna go to bed like this... - kezdett bele a dalba, én pedig figyelmesen hallgattam.
KAMU SEDANG MEMBACA
Perfectly Wrong
Fiksi Penggemar" - Miért kell ennyi fájdalmat okoznod nekem? És hogy vagyok képes ennyi szenvedés után még jobban szeretni téged? - Mert mi tökéletesen rosszak vagyunk egymásnak." Egymásba ütközni folyamatosan nem véletlen. Kialakítani egy bensőséges kapcsolato...
