Perfectly Wrong

11. rész - A közeledben képtelen vagyok koncentrálni

A los angelesi napok gyorsan elszaladtak. Shawnnak mindig dolga volt, én is elszórakoztam egyedül valamivel mindig. Tökre felfedeztem a várost, minden nagyon klassz volt itt. Aztán most épp a repülőn ülünk, úton New York felé. Shawnnal minden a régi volt, barátok voltunk. Nem tudom mit is érzek iránta. Szeretem? Igen. Szerelmes vagyok belé? Na ez az, amit egyáltalán nem tudok. Viszont nem én akarom megtenni az első lépést. Addig biztos nem is akarom, hogy legyen valami, amíg nem vagyok biztos az érzéseimben. De vajon Ő mit érez?

- Mad, itt vagy? Élsz? - lengette nevetve a kezét előttem.

- Jah, persze...csak elgondolkodtam - mondtam apró mosollyal - Mikor szállunk le?

- Nem sokára, körülbelül fél óra - válaszolta az órájára pillantva.

- Szuper! - mondtam mosolyogva, majd bedugtam a fülhallgatómat és elmerültem a zene világában.

Egyébként a média teljesen leszarta a "kapcsolatunkat". Nem kombináltak, csak leírták vagy ötvenszer, hogy milyen jó barátok vagyunk és mi vagyunk a példa arra, hogy van fiú - lány barátság. Jó, hogy egy héttel ezelőtt a létezésemről se tudtak, de meg voltak győződve arról, hogy mi milyen jó barátok is vagyunk. A média nevetséges úgy ahogy van.

2 héttel később...

Ma este indulunk haza, mert vége a kiruccanásnak. Voltunk Los Angelesben öt napot, New Yorkban töltöttük a másik ötöt és most itt Dallasban töltöttünk el másik négy napot. Shawnnal a tervezetnél kevesebb időt töltöttünk, de volt egy - két nap, amit teljes mértékben együtt tudtunk tölteni. Juhú!

És az utolsó nap is eközé tartozott, jelenleg egy étteremben ülünk és ebédelünk.

- Remelém jól érezted magadat - mosolyodott el Shawn.

- Persze, imádtam az egészet! - válaszoltam boldogan, tényleg mesés volt az egész.

- Augusztus vége van, mindjárt kezdődik a suli - nevetett fel, mire én legszívesebben megrúgtam volna. Miért kell azt a poklot emlegetni még nyáron is? Nem elég egész évben oda járni?

- Fúj, hagyjál már! Elrontottad ezzel a jókedvemet - nevettem fel én is.

- Az utolsó évedet kezded, Madelaine Tonkin. Felkészültél már rá lelkileg? - nézett rám, mire én hevesen rázni kezdtem a fejemet.

- Mondom, hogy hagyd abba, mert egyre feszültebbé vállok! - mondtam - Egyébként, nem. Kurvára semmi tervem arra, hogy mi akarok lenni, szóval benne vagyok a szarban, de nagyon - sóhajtottam egyet gondterhelten.

- Jaj Mad, ne aggódj! Mondtam, hogy csak üljünk le egy napra anyuddal, aztán kitalálunk valamit - mosolygott rám nyugtatóan és megsimította az asztalon pihenő kézfejemet.

- Ah, inkább ne is beszéljünk róla - sóhajtottam, miközben vettem egy falatot a desszertemből.

- Összepakoltál már mindent? - váltott témát és ivott egy kortyot a vízből.

- Uhm, igen. Már tegnap este megcsináltam - bólintottam és csendesen ettem tovább. Éreztem Shawn tekintetét magamon, de nem néztem fel rá.

- Most mi a baj, Mad? - kérdezte aggódóan. Ez a hangja nagyon aranyos, meg kell jegyeznem.

- Semmi, csak... Nincs kedvem hazamenni, mert az azt jelenti, hogy mindjárt vége a nyárnak és kezdődik az ősz, vele együtt pedig az iskola. Aztán te is távol leszel és tök rossz lesz minden - a villámat forgatva néztem lefelé, halkan mondva minden szót.

- Elhiszem, kicsi. De sajnos az időnek mennie kell, ez a dolga - felnézve rá, aprót mosolygott, de nekem most ez sem segített. Elment minden életkedvem egy tizedmásodperc alatt.