✔️A Befutó (JK&KTH FF)

Első rész: TALÁLKOZÁS

Im Jina

Most fognak megölni!

Mindig ez az első gondolatom, amikor beszállok egy idegen kocsiba, egy ismeretlen fickó mellé. Azt hihetném, hogy már hozzászoktam ennyi stoppolás után, de valójában ehhez nem lehet hozzászokni. Egyedül, lányként, a kiszolgáltatottság akkor is a bajtársammá válik, ha több önvédelmi sportágat elsajátítottam már utam során. Levakarhatatlan! Akár csak a félelem, ami mindig bele eszi magát a bőrömbe főleg, ha kimerülten, egy több kilométeres séta után vágódom be egy mocskos tragacsba.

A legtöbb esetben ötvenes, bajszos férfiak állnak meg. Ezek negyven százaléka bepróbálkozik, és a bepróbálkozók legalább fele pedig egy egyszerű csókért sajnos az erőszakot sem veti meg. A kocsiban ülve nehéz tökön rúgni bárkit is, de még a jól bevált hátra tekerem a karját fogást sem lehet alkalmazni, ezért inkább hagyom, hogy ajkukat az enyémre tegyék, és csak utána harapok rá azokra. Ez általában meglepi őket annyira, hogy egy kellő erejű maflást követően legyen időm eliszkolni.

A gimiben atlétikáztam. Több bajnokságot is megnyertem annak idején. Rövid-és hosszútávfutásban nem akadt ellenfelem a korosztályomban. Mehettem volna sportösztöndíjjal jó egyetemre, lehettem volna akár olimpiai versenyző is, ha az élet nem szól közbe.

Igazából nem is az élet volt, hanem a nevelő anyám, aki pont akkor döntött úgy, nem elég neki a napi adag, és egy kicsit többet is kipróbál, amikor a meghallgatásom volt. Tipikus sztori az árva lányról, akit drogos szülők vesznek magukhoz, csak mert jó pénzt fizet érte az állam.

Nem bánom, hogy érettségi után nem mentem menő egyetemre, vagy, hogy nem kell edzenem napi tizennyolc órát azért, hogy egy nap majd egy medált akasszanak a nyakamba. Nem ezek a valódi álmaim. Ilyenkor viszont mindig eszembe jut, mikor a hátizsákomat a mellkasomhoz szorítva menekülök egy újabb perverz furgonos elől.

Igazából nincsen konkrét úti célom. A magas, bogáncsos fűben azonban nehéz gyorsan futni, így most csak azt szeretném, hogy beérjek az előttem elterülő, picit erdősebb részbe. Oda már biztos nem jön utánam ez a kéjenc disznó. Amúgy is pocakos, azok hamar feladják. Hátra se nézve nyargalok egyenesen a fák közé. A nyári záport jelző nyomott levegő a tüdőmet szorítja, így mikor már úgy vélem, hogy kellő távolságba sikerült eliszkolnom, megállok. Térdemen támaszkodva fújtatok, mint egy ló, és a kissé bozontos, rövid hajam is a tarkómra tapad. Érzem, ahogy az izzadság hatalmas cseppekben gurul lefelé a hátamon és a melleim között is.

Mit nem adnék egy hűsítő fürdőért!

Talán két napja is volt már, hogy sikerült rendesen lezuhanyoznom, azóta csak ócska benzinkutak csapjánál csutakolom le magamat. Még az is jobb, mint a semmi!

Nincs igazi tervem, csak keresni egy kiesebb települést és valami munkát találni ott, mert szinte teljesen elfogyott a pénzem. Pénz nélkül viszont nincsen kaja, nincsen szállás, nincsen semmi! Muszáj megkeresnem a betevőre valót! Bárokban, kocsmákban, kávézókban szoktam a legtöbbször állást kapni, de voltam már kutya menhelyen, állatorvosi rendelőben és könyvelő irodában is kisegítő. Sok mindenhez értek. Ha az ember folyton úton van, akkor rengeteg dolgot ismer meg, sajátít el és tesz magáévá. Így lehet túlélni.

Most viszont, hogy fél úton ki kellett pattannom a kocsiból, gőzöm sincs, hogy hol vagyok, és hogy milyen irányba induljak el. Nem kell sok, hogy az eső is nyakamba szakadjon, így már valami Isteni jelnek is örülnék, csak találjak egy kis falut, vagy tanyát valamerre. Körülnézek, de csak fákat és szúrós bokrokat látok magam előtt. A szél is egyre inkább feltámad, hajamnál fogva ráncigálna egy védettebb hely felé. Az ösztöneimre hagyatkozok. Próbálom betájolni, hogy merre lehet a főút, és annak vonalán sétálni tovább. Hátamra veszem a terepszínű hátizsákomat és két pántját szorosan markolva vetem bele magam az ismeretlenbe.