✔️A Befutó (JK&KTH FF)

Negyedik rész: MÚLT

Kim Taehyung

- Jajj, Namjoon! Csak nem? Már megint? - barátom lehajtott fejjel áll a bejárati ajtóm előtt és kalapjának karimáját morzsolgatja.

- Valaki kiengedte. Lakat volt az ajtaján. Annak semmi baja mégis nyitva volt a box. – Nem mer rám nézni. Jó érzés erre a hírre kelni, hogy a fene vinné el!

- Ha megtudom ki volt az, puszta kézzel fojtom meg! – Benyúlok az előszobába a kalapomért és már vágom is be magam mögött az ajtót. – El fogom adni ezt a lovat!

- Tae! De hiszen... - kocogva igyekszik velem lépést tartani, és karomnál fogva próbál megállásra késztetni.

- Nem érdekel! Pénzt nem hoz, csak a baj van vele. Mióta itt van, egy versenyen sem tudtunk vele indulni, Daehyun még csak rá se bír ülni! Jungkook meg...inkább ne is beszéljünk róla. Pénznyelő az a ló. – Beülök a sötétkék Ford Ranger vezető ülésére és megvárom, míg Namjoon mellém ér. Lehúzom az ablakomat és kikönyökölve szólok hozzá. – Megnézem a régi háznál, majd megyek egy kört az erdő körül. Ha van valami hívj, maradjunk kapcsolatban.

- Ahogy mindig, Tae. És sajnálom.

- Tudom, hogy nem a te hibád – sóhajtok és már húzom is felfelé az ablakot. - Menjünk, mert nem lóvadászattal kívánom eltölteni az egész napomat.

Minden egyes átkozott héten ez van. Pajkos elszökik, és egész nap lehet üldözni. Semmiképpen nem szeretném, hogy valaki elvigye, ahhoz túlságosan is sokat ér. Így aztán játszhatunk bújócskásat, míg meg nem unom végül.

Gyújtást adok, majd a kelleténél nagyobb elánnal lépek a gázra. Ahhoz a házhoz indulok, amelyikhez szívemből gyűlölök kimenni, mostanában mégis egyre sűrűbben kell. Ilyenkor az egész napomra rányomja a bélyegét az, hogy a múltammal kell szemeznem. Hiába, az elmúlt évek se enyhítettek a fájdalmamon. Talán soha nem is fog ez végleg eltűnni.

Namjoon a városba megy, és megnézi a szomszédos farmokat is, hogy nem ment e át az ottani legelőre. Pajkos az első napokban ott szeretett időzni, de mostanában inkább a háznál találom meg. Azt hiszem, itt van az ideje, hogy komolyan elgondolkodjam azon, hogy tovább adjak rajta.

Idegesen dobolok ujjaimmal a kormányon, a dühöm egyre csak nő, ahogy közelítek az átkozott helyhez. Ahogy a rozoga épület elé érve lefékezek, a por mögöttem vihart kavar a nyugodt úton. Hatalmas lendülettel vágom be magam mögött az kocsi ajtaját, de megtorpanok, ahogy feltekintek a házra. A reggeli nap sejtelmes csábítást simít a tetőre - amit a két kezemmel építettem - majd a régen oly annyira hívogató tornác, szú ette padlóján állapodik meg. Feszülten vágtat végig tekintetem a szürke lépcsőtől egészen a borús-barna cserepekig. Megremeg a lelkem az otthon gondolatára, így elkapva a tekintetemet, inkább a lábam alatt lévő fakó szemcséket tanulmányozom. Nagy levegőt véve túrok a hajamba és kizárom a múltat. Muszáj!

Feszülten lépkedve kerülöm meg a házat és mikor megpillantom a domboldalon lévő padot késztetést érzek a káromkodásra. A pokolba kívánom ezt a helyet!

A ló persze nincs itt. Mikor egyből itt keresem, sose itt találom meg. Feleslegesen jöttem ide, és ettől csak még idegesebb leszek. Mint ha a bolondját járatná velem ez az állat, és kezd most már marhára tele lenni vele a tököm. Egy garast se hoz a konyhára, de gond az bezzeg van vele, dögivel.

Megnézem mindenhol, de se híre, se hamva. Remélni tudom csak, hogy Namjoon a nyomára bukkant, bár ez esetben biztosan hívott volna. Aggódom.