✔️A Befutó (JK&KTH FF)

Második rész: CSEND

Im Jina

Elgémberedett végtagokkal bágyadtan nyújtózkodom.

Egy kósza ásítást nyammogok el, miközben kényelmes lassúsággal az oldalamra fordulok. Szemem lebegősen pislog, és az álom párás lehelete még elhomályosítja a látásomat. Már nem alszom, de még ébren se vagyok igazán.

Álmomban futottam! Hatalmas csarnokban sprinteltem, miközben a tömeg ujjongott és tapsolva biztatott, hogy még gyorsabban szedjem a lábaimat. Éreztem, hogy talpaim már fájón tapossák a rózsaszín salakot, de olyan késztetés hajtott belülről, mintha az életem múlt volna az eredményen. Sípolt a tüdőm, recsegtek az inak a bokámban és a térdemben, de szárnyalni akartam. Elhagyva a biztonságot nyújtó talajt, a gravitációt meghazudtolva akartam úszni a szabadság légüres végtelenébe, egészen az elérhetetlen kék égboltig. Az izzadság a homlokomról a szemembe olvadt, csípte a fáradság a látásomat. A végkimerültség szélén egyensúlyoztam, amikor hirtelen Árnyék mellém szegődött. Felpattantam a hátára és erős sörényébe kapaszkodva végül együtt vágtattunk be a célba.

Még hallani vélem az örömkiáltásokat a fülemben, holott a reggeli fény már alattomosan mosná el ezt a boldogságtól vibráló képet előlem. Még mindig érzem Árnyék fekete szőrének súrlódását a combjaimon és sörényének durva érintését az ujjaim hegyén. Aztán egyszer csak sötéten izzó szemek, korom színű haj és hófehér bőr hullámzik a tekintetem elé. Egészen szellemszerű, mint ha Árnyék öltött volna emberi alakot. Csupa bűnös ábrándot suttogó sötét árnyalat, szurokkal bevont lidérces délibáb. Az álom és valóság határán áll. Engem néz.

Lusta mozdulattal törlöm meg szememet, az elmaszatolt valóságot igyekszem a jelenbe korrigálni. Nehezeket pislogok, ám amikor utolér az ébrenlét valóban egy embert látok magam előtt. Fekete farmerba rejtett vastag, izmos combok és ugyan ilyen színű, lazán lengedező póló libben a látóterembe. Kell pár pillanat, míg eszembe jut hol is vagyok, ám amikor megmozdulnék, a bokámban lévő éles fájdalom hangos sikítást csal a torkomba. Minden emlék egy csapásra kúszik vissza elmémbe, így szinte biztos vagyok benne, hogy Taehyung áll előttem.

Tegnap miután egyedül hagyott már meg se mozdultam, úgy aludtam el egy helyben, mint akit fejbe vágtak. A kimerültség és a fájdalom súlyos bódulattal döntött ágynak, és bár kora reggel szerettem volna távozni, még mindig itt henyélek és a bokámat tapogatva próbálok teljesen észhez térni. Mikor már nem kíván minden idegszálam megfeszülni, elengedem a lábamat és a mellettem lévő férfire pillantok. Meglepődésemben sikkantok egy aprót és kezemet a szám elé téve meresztem szemeimet az ismeretlen személyre. Nem álmodtam Őt, itt áll előttem!

Karba font kezekkel méreget, fekete szemei nyugtalanságot ébresztenek bennem. Ő nem Taehyung! Tényleg olyan, mint ha Árnyék öltött volna emberformát és most megint azt kérné tőlem, hogy kövessem. Vonz magához, bekebelezi tekintete az enyémet, és valamiért olyan érzésem támad, hogy éppen a lelkemet térképezi fel. Nem szól egy szót sem, csak meredten bámul. Szemei lassan kúsznak végig a testemen, amelyre valamikor egy kék-fekete kockás pléd került. Furcsa, hogy ez még csak most tűnik fel. Tekintete a kötés ellenére is látszó, hatalmasra duzzadt bokámon állapodik meg, majd egy aprót biccent. Épp csak az állát mozdítja meg felfelé.

- Kificamítottam. Nincs eltörve – kérdés nélkül csalja ki belőlem a szavakat. Lassan emeli ujjait a szája elé, gondolkodik. Kiegyensúlyozott léptekkel jön közelebb, majd leguggol a lábam mellé. Kezét óvatosan simítja végig a sípcsontomon, majd a bokámon állapodik meg. Szinte nem is érzem, olyan könnyű az érintése. Ezek a féktelen erőt sugárzó, eres karok, most tollpihe könnyűséggel tapogatják végig a lábfejemet. Mikor felpillant, kissé összeszűkíti a szemeit és száját is elhúzza. Ebből tudom, hogy valamit tenni fog, ami fájni fog nekem. És valóban! Gyorsan rántja meg a bokámat, majd két tenyerébe fogva kedvesen simogatni kezdi. Kettőig tudok csak elszámolni, majd utána hatalmasat üvöltök. Olyan igazi mélyről jövő, öblös fajtát. Hangom úgy dübörög végig az évek óta szunnyadó helységen, hogy szinte látni vélem, ahogy a napfény ette bútorok tetejéről menekülni kezdenek a riadt porszemek. Mire magamhoz térek a fiú már le is tekerte a lábamon lévő fáslit.