Im Jina
Gyötrelmes ez a sötétség.
A fekete is túl világos színnek tűnik itt, ezen a magányos és hideg helyen. Csönd van. Rettegett és halálos csönd. Elkábít a mélységes magány, ami közben szelíden átölel. Még a libabőr is csak ódzkodva settenkedik a bőrömre, félénken adja tudtomra, hogy a félelem itt ólálkodik körülöttem.
Mint egy pislákoló gyertya bágyadt füstje, úgy libben át a némaságon ziháló lélegzetvételem. Nem tudom, hol vagyok, és nem tudom miért kerültem ide. Lebénít ez a puszta semmi, a zajtalan és fénytelen végtelenség. Ilyen lehet a világűr csendje. Felfoghatatlan. Vég nélküli.
Mi ez a hely?
- Ki vagy te? – mint ha a saját hangomat hallanám a távolból. – Miért segítesz nekem? – biztosan én beszélek. Megőrültem volna? Körbefordulok, és mint ha egy pontnyi fényességet látnék. Messze van, de ott ragyog reményt adva, hogy van kiút ebből a sötétségből.
- Legalább a nevedet mondd meg, mielőtt engedem, hogy lehúzd rólam a nadrágom – megremeg a talaj a lábam alatt. Mint ha kacagna rajtam, útnak indít a világosság felé. Nincs választásom, hullámozva terelődöm egyre közelebb és közelebb a fény, a kiút irányába. És a saját hangom felé is. – Köszönöm. – melegség ömlik rám. Érzem, hallom, ahogy a fagyos elhagyatottság olvad körülöttem. Recsegve, ropogva szétreped a sötétség és vakító fényesség veszi át a vakság színeit.
Zuhanok.
Szédülök és hányingerem van.
- Jungkook. Nem teheted ezt velem! – még mindig szédeleg bennem a valóság, a hangok is kissé elmosódottan remegnek körülöttem. A fejem megfájdul, ahogy próbálok összpontosítani a szavak értelmére.
- Ne merj most hátat fordítani nekem. Hallod! – homályosan ugyan, de mint ha Haeun házát látnám. Junkgook a tornácon áll, egy tolókocsis lány állja el az útját. – Esküszöm, legurulok utánad, ha most elmész! – pislognom kell, hogy éles legyen a kép.
Ez Jungkook múltja!
Fekete póló helyett fehér feszül rá, és világoskék farmerjában sokkal...sokkal barátságosabbnak látom Őt.
- Nem érdekelsz Jungkook, ha a kell, itt helyben levetem magam a lépcsőn, hogy kitörjem a nyakamat. Akkor ez biztosan a te hibád lesz. Még végig is kell nézned.
- Jól van, akkor Öld meg magadat, ha akarod, de engem hagyj ki belőle! – Jungkook hangja bosszúsan hasít bele a levegőbe. Amint ráeszmél mit is mondott, a szája elé teszi a kezét és hatalmasra kerekedett szemekkel néz az előtte ülő lányra.
- Köszönöm Jungkook – megsimítja a kétségbeesett fiú oldalát, azzal eltűnik a bejárati ajtó mögött.
Dörögni kezd az ég. Elszürkül a világ, mint ha egy lepedőt terítettek volna a Földre és így a nap sugarai csak átszűrődve, homályosan kapargatnák a felszínét. A szél is feltámad, Jungkook hajába kap, a fekete tincseket a szeme elé sodorja.
Meg sem mozdul.
Ő hozza el a vihart.
Az Ő lelkében dörög és villámlik a lélek.
Amikor felébredek, Jungkook meztelen háta az, amit először megpillantok. Széles vállain mocorognak a kidolgozott izmok. Bőre tökéletes, csak néhány anyajegy maszatol bele a hibátlan felszínbe. Ettől csak még tökéletesebbnek látom Őt.
YOU ARE READING
✔️A Befutó (JK&KTH FF)
Fanfiction"Taehyung szavai papír vágta sebként hasítanak belém. Alattomosan szúró, éles fájdalommal. Apró seb, de úgy csíp, úgy feszít, hogy alig lehet elviselni. Érzéki érintései sem tudják elvonni a figyelmem a szavai okozta sajgástól, de áruló szívem mégis...
