✔️A Befutó (JK&KTH FF)

Huszonnegyedik rész: ÚJRAKEZDÉS

Jeon Jungkook

Solus eris.

A latinok így nevezik a magányt. Elég puccosan hangzik. Első hallásra azt hinné az ember, hogy ez egy rohadt nagy bölcsesség, vagy valami frankó varázsige. Egyik sem. Tulajdonképpen azt jelenti, magad maradsz, hogy legvégül nincs más: Csak Te.

Csak Én. 

ÉN.

Egyedül.

Még az orvosin kellett latint tanulnom, de már jó ideje kitörölhetem vele a seggem. Most is csak azért jut eszembe, mert Hoseok lakása tele van latin nyelvű orvosi könyvekkel, folyóiratokkal és furcsa műanyag figurákkal is, amiket ugyan nem ismerek fel, de érdekes kontrasztot alkotnak a művészi képekkel a hatalmas, egyébként nagyon visszafogottan berendezett lakásban. Otthonosnak tűnik, az én kéglimhez képest mindenképp.

A hatalmas fekete bőrkanapén terpeszkedek. A hátizsákom mellettem pihen, kilógnak belőle Haerin levelei. Elfordulok.  Még fájnak a bordáim, de Hoseok megnyugtatott, hogy egy sincs eltörve. Azért el tudnék még viselni némi fájdalomcsillapítót.

- Ó, hogy csessze meg! – kezemet az oldalamhoz kapom, ahogy próbálok felülni. Nem csak a lila zúzódások az oldalamon, de a sajgó csuklóm és bokám is visszahúznának még a párnák közé. A fejemről már nem is beszélve! De nem maradhatok. – Picsába is! – talpam a földet éri. Le kéne szoknom a káromkodásról. 

Ahogy megteszem az első lépéseket, elsötétedik előttem a világ. Összegörnyedve megtámaszkodom a kanapé karfáján és összeszorítom a szememet.

- Kurva csillagok! – rácsapok a bőr díványra. Ennyit a leszokásról.

Pillanatok múlva újra látok, aztán óvatosan a konyhába csoszogok, ahol Hoseok maga elé bámulva szürcsöli a kávéját. Érzem ezt a tipikus keserű, föld illatot, ami azt jelenti, hogy nem régen főzhette.

- Sssszzz – mi a francért ilyen magas ez a küszöb?

- Héj! Jungkook, nem szabadna még felkelned! – Hoseok amint meglát, egyből mellém pattan, majd segít leülnöm egy székre.

- Fájdalomcsillapító – rekedtes a hangom. Köhögnöm kell, mivel tegnap nyeltem egy kis port, így még száraz torkom.

- Itt van, de ne vidd túlzásba – egy amolyan „hisz ismersz már" pillantást vetek felé, majd két kapszulát is a tenyerembe pöccintek.  – Ne mondd, hogy én nem szóltam! – Feláll, kitölt nekem egy kis kávét, majd magamra hagy. 

Amint eltűnik, a zsebembe csúsztatom a teljes doboz bogyót és lehúzom a feketét. Keserű, de pont erre van szükségem.  Pár perc pihenő után visszabotorkálok a nappaliba. Össze kell szednem magamat, ha Hoseokkal akarok tartani. Márpedig vele kell mennem, mert ez a legegyszerűbb, legolcsóbb - és persze a leggyávább - módja annak, hogy magam mögött hagyjam ezt az egész szarságot.

Mindig azt mondogattam magamnak, hogy ÉN Ilyen Vagyok. Elveszem, amit akarok és pont. Nekem ennyi jutott, mindenki más bekaphatja. Hát, ez egy kibaszott nagy igazság volt! Több mindenem van, mint azt elképzelni lehetséges. Túlságosan is sok minden, ami azt illeti. És igen! Bármit el tudok venni bárkitől, csak egy szavamba kerül. Még a gondolatba is beleborzongok. Újra elfekszem a kanapén.

Nem fogok tovább a szavaim fogságában élni. Minden félreértés, minden bánat és szívfájdalom annak köszönhető, hogy én némán tűrtem körülöttem dolgokat megtörténni, mint valami kis megszeppent idióta. Nem szóltam bele semmibe. Most viszont már cselekedni akarok, a kezembe akarom venni az életem irányítását.