✔️A Befutó (JK&KTH FF)

Hatodik rész: MENEKÜLÉS

Im Jina

A hold fényében szunnyadó elhagyatott ház lélegzik körülöttem. A fekete talajon sóhajtozó ködtakaró a lábam köré tekergőzik. Öleli lépteimet az ismerős lépcsőkön fölfelé. Nyikorog a tornác. Baljós árnyak menekülnek előlem, ahogy belépek az ismerős előtérbe. A félhomály simogatja csupasz lábam, aminek súlya alatt fáradtan nyöszörög a hajópadló. Érzem, ahogy a porszemek karistolják a talpamat. A levegő félelmet keltő bizsergéstől szédeleg. Vékony, fehér ruhámat halk susmogások lebbentik fel, selymes anyaga lágyan fodrozódik rajtam a bágyadt sóhajok között lépkedve . A bútorok rég múlt események titkait pusmogják, rémülettől feszülten húzódnak az árnyékba. Félnek tőlem! Az előszoba szekrény, mint ha azt mondaná, hogy menjek tovább, őt ne zargassam. Rettegve könyörög, de nem értem pontosan a szavakat. Jelentésük megbújik az este sötétjében.

Hív valami. Varázslattal csalogat magához. Szólít, de nem hallom rendesen a sok motyogó bútor között. Érzem a jelenlétét. Valamit mutatni akar. Fontos dolgot.

A lépcső jajgatva adja tudtomra, hogy rég nem jártak rajta. Ahogy rálépek, szuszogva kesereg. Száraz szálkák szurkálják lépteimet, figyelmeztetve ágaskodnak, hogy ne menjek tovább a szellem járta emeletre. Nekem mégis arra kell mennem.

Muszáj!

Nem is én lépkedek. Mint ha egy láthatatlan kötél húzna egyre feljebb. A titokzatos pusmogások elhalkulnak. A holdfény is fakulni látszik, ahogy felérek és ráteszem a kezemet ez első ajtó kilincsére. Hideg.

Halott hideg.

Lenyomom a kilincset. A levegő megdermed körülöttem. Ruhám lazán lóg, a szoknya széle remegve kapaszkodik a térdembe. Csönd. Sötétségbe borult, néma csönd. Az éjszaka sem ciripel. Lélegzetvételem zilálja csak szét a szoba holt hallgatását.

Magányos szürke és árnyas fekete rajzolódik körém. Átölelve húznak beljebb. A rozsdásra kopott kovácsoltvas ágyhoz vezetnek. Tetején az ágynemű ráncosra öregedett, gyűrött csomóban hagyta magára az elmúló idő. Ártatlan fehér színét beteg sárgára ette a magány, és porszemek lakmároznak rajta telhetetlen mohósággal.

Fázom.

Nevelőapám cigarettától füstös hangja szűrődik be az ajtó résén. Bárhol felismerem ezt a hangot! Gyűlölettől és kegyetlenségtől karcos. Mint ha bújócskáznánk. Engem keres. Akar. A szívem rettegést suttog bennem. A menekülés ritmusát dobolja. Ijedtemben az ágy alá mászok. Vacogva didergek a mocskos parkettán. A helyen pókokkal osztozom. Ők is elbújni jöttek ide. Érzem, ahogy egy-kettő a lábamra mászik, de nem mozdulok. Közelről tüdőzöm le a por felkavart füstjét.

Köhögnöm kell.

Kezemet a szám elé szorítom. A hang vészesen közeledik. Szemeim kitágulnak! Hallom, ahogy az ajtó megnyikordul. A sötétség lép be az ajtón. Cipőtalp kopog a parkettán.

- Jinee – visszhangosra mossa az éj a nevem. Összerezzenek hallatán. Kedveskedő, visszataszító a hangszín. – Kicsilány! – újra és újra engem hív. Édesget magához.

Remegek.

Észre fog venni!

Sűrűn veszem a levegőt. A padlót bámulom. Mint ha megcsillanna valami a parketta rése között. Valami kék. Ezüst és kék.

- Megvagy kicsilány! – vicsorgó arc zuhan a látóterembe. Ördögi arc ez! Kísérteties kacaj rázza fel a szoba csendjét.