✔️A Befutó (JK&KTH FF)

Huszonötödik rész: EPILÓGUS

Im Jina

5 évvel később

Fekete, igéző szempár néz rám. Háborgó tengerek tajtékot vető árnyai táncolnak benne. Éjszín szomorúság csillog a felszínén. Bánatot olvasok ki belőle. Vágyat és bánatot. Bármerre fordulok, a tekintet nem ereszt. Érzem, ahogy kétségbeesetten a bőrömet karcolja, mint ha a szavait a testemre kívánná rajzolni, nyomokat hagyva rajtam. Bennem. Végigsimítok a karomon, apró pihék ágaskodnak rajta, egyszerre élvezik és félik ezt a pillantást. Többért sóvárognak, igazi érintést áhítoznak maguknak, de a fekete szempár meg se rezzen. Némán csábít magához, tapogatózva borzolja fel az érzékeimet.

Mondani akar valamit.

Aztán a fekete barnává szelídül. Simogató gyengédséggel, ábrándosan pislog rám. Remény csillan benne. Biztonságot ígérő, napfény ízű remény. Érzem a számban a fűszeres, telt ízektől zamatos otthon melegét. Eper és palacsinta illat kúszik az orromba, megrészegít az édes boldogság.

Repülök.

Hajammal a szél fogócskázik, az apró szálak csiklandozzák az arcomat.

Paták dobogása és hangos prüszkölés szakítja szét az idill légkörét. A szívem hevesen ver, lüktet bennem az adrenalin. Egyszerre menekülök és üldözök, de mindenképp mennem kell. Vágtatok saját magamhoz és saját magam elől is.

Egy kéz simul a combomra.

Megszorít.

Kipattan a szemem.

Vaskos ujjak markolnak a lábamra, és kéjes dörmögés kúszik bele a valóságba.

Már megint velük álmodtam! Nem tudom kik ők, de a szemük, a tekintetük üldöz engem. A múltamban ragadt valami érzelem, amit meg kell találnom. Muszáj, mert nem ereszt.

Oldalra nézek, mire a pocakos férfi rám bazsalyog. Kissé sárgák a fogai. Biztatásnak veszi a pillantásomat, mert a rövid nadrágomról a fedetlen bőrömre csúztatja izzadt mancsát. Arrébb húzódom és ellököm a kezét. Kacarászik, aztán a szemöldökét ráncigálja. Látszik rajta, hogy perverz gondolatok százai cikáznak képzeletben a szeme előtt.

Fúj.

Azonnal ki kell szállnom ebből a furgonból!

- Kérem, tegyen ott ki a buszmegállónál. Innen már boldogulok magam is, jönni fognak értem – kamuzom, mert nem érzem magamat biztonságban. Ha kell, várok fél napot is egy buszra, de egy percet sem maradok tovább vele.

- Jajj kislány, én tényleg szívesen elviszlek bárhová, ne félj, nem bántalak – aki azt mondja nem bánt, annak már megfordult a fejében.

- Köszönöm, tényleg nem szükséges – lassít, majd komótosan megáll. Késztetést érzek, hogy amint sikerült kiszabadulnom a kocsiból, táskámat a mellkasomnak szorítsam és futni kezdjek az erdő felé.

Mégsem teszem. Nem fogok gyáván elmenekülni, pontosan ezért tanultam önvédelmet. Határozottan kinyitom az ajtót, majd hátizsákomat a vállamra téve elindulok előre a leharcolt megálló felé. Jöjjön csak ide, majd meglátja, hogy egy lány is lehet erős és határozott. Legalább móresre tanítom. Ha pedig erősebb nálam...akkor jöhet a bevált majdnem csók módszer a nyúlcipő felkötése előtt.

Nem félek! Nem félhetek!

- Mi a neved angyalom? – az anyósülésnél lehúzott ablakon keresztül beszél hozzám, miközben döcögve gurul mellettem. Válaszra se méltatom, lehagyva Őt tovább sétálok az út mentén. Hallom, ahogy leáll a motor, majd csapódik az ajtó. Megdobban a szívem. Ez utánam jön!