Befogadtam egy "koloncot" / Dabi X Shigaraki /befejezett.

1.fejezet

/Shigaraki Tomura/

Gyorsan szedtem a lábaim, teljesen kiment a fejemből, hogy apám ma korán megy dolgozni, és ha meglátja, hogy még nem vagyok otthon, biztosan megint bántani fog.
Halkan helyeztem a zárba a kulcsot, minden egyes csörgésnél összerezzentem, óvatosan húztam be magam után az ajtót.
-Hol voltál? - borzalmasan nyugodt hangja a hátam mögül csendült fel. Itt már tudtam, hogy ennek nem lesz szép vége.
-Csak.. Csak sétáltam... - fordultam felé, halkan beszélve.
-Hajnal kettőtől reggel fél hétig?-horkant fel.
-S.. Sajnálom... Hamarabb haza kellett volna jönnöm. Többet nem fordul elő, ígérem!
-Az elmúlt időben folyamatosan ezt csinálod. Attól, hogy lassan nagykorú leszel, az nem azt jelenti, hogy bármit megtehetsz! - lépett felém vészjósló tekintettel, egyre hangosabban beszélve.
-Kérlek, ne bántsd! - hátráltam az ajtóhoz.
-Ne feleselj! - kiabált. - Ugyanolyan senki vagy, mint anyád volt! Ő is azt hitte, hogy Ő a világ közepe, aztán lelépett valami csávóval, téged meg koloncként itt hagyott a nyakamon!
-Nem igaz! - üvöltöttem, éreztem, hogy az arcomon megindulnak a könnyeim, és marni kezdik az arcomat. A következő képkocka az volt, hogy a tenyere hatalmas csattanással érintkezett a bőrömmel.
-Nem megmondtam, hogy ne feleselj?! HÁNYSZOR KELL MÉG ELMONDANOM, HOGY FOGD BE A POFÁD? - emelte fel újra a hangját, aztán a térde találkozott a gyomrommal.
Éreztem, hogy elkap a hányinger. Nem is tudtam melyik fáj jobban, az arcom és a hasam, vagy az, hogy lelkileg tönkretesz minden egyes szavával, melyek jobban vágnak, mint egy kiélezett kés. Mindig bántotta anyát, amióta itt hagyott minket. Tisztán élnek bennem a szavai, amikor elment egy másik férfival, engem hátrahagyva.

'Vigyázz magadra kicsim, sose hagyd magad, engedj el mindent a füled mellett, ne figyelj azokra akik rosszat akarnak neked!'

Aztán kilépett az életemből. Lecserélte a telefonszámát, új e-mail címe lett, megszüntette az akkori facebook, twitter és hasonló fiókjait. Teljesen törölte magát. Semmi másra nem emlékszem, csak azokra a kiskoromban született vidám pillanatokra, amikor még egy család voltunk. Apa sem volt olyan, mint most. Sokkal inkább mókamesterként ismerték, mindig mosolygott vagy nevetett, és rendszeresen játszott velem. Ezek mellett mindig kedveskedett valamivel anyának is. Az évfordulóijaikon mindig étterembe mentek, a kisebb '' ünnepeken'' pedig itthon voltunk, és évszaktól függően töltöttük az időnket.
Mindezek ellenére voltak kisebb vitáik, amik elhatalmasodtak, és odáig fajultak, hogy apa megütötte Őt. Anya eleinte elnéző volt. Sajnos nem bírta sokáig, mindig mikor kettesben voltunk, győzködött és ígéreteket tett nekem, hogy elmegyünk innen. Mégis.. Mégis itt hagyott engem, hogy egy másik férfi karjaiba szaladjon, aki nem más volt, mint egy munkatársa. Sosem felejtem el azt a fájdalmat és magányt amit akkor éreztem.
A suliban is alig voltak barátaim, egyetlen egy személy volt, aki tudott mindenről. Feltétel nélkül bíztam benne, nem gondoltam volna, hogy pont Ő lesz az aki miatt tönkremegy minden. Szépen elfecsegte az egészet, ami miatt mindenki undorodva figyelt engem, kerülni kezdtek az emberek, feleslegesnek tartották a létezésem, ezt szavakba és tettekbe öntötték. Hiszen, hiába bántott apám is, pár felsőbb éves, és az osztályomba járó fiúk is lökdöstek a folyosón, ha pedig védeni próbáltam magam, az öklükkel feleltek. Meg se próbáltam közeledni az emberekhez, féltem, hogy esetleg ők is csak fájdalmat akarnak okozni, hogy nevethessenek a kínomon. Ha valaki mégis megpróbált barátkozni velem, ellöktem magamtól. Nem értettem miért akartak kedvesek lenni, pontosan úgy, mint tegnap az a srác.
Én csak sétálni akartam, nem tehettem róla hogy az a spicces férfi pont engem talált meg. Már minden reményem kezdett elfogyni, amikor Dabi leszólította. Mint valami tinédzser által írt történetben, olyan volt az egész. Nem mertem ránézni, nem szerettem volna látni, hogy mennyire undorodik tőlem. De amikor.. Amikor felpillantottam, egy csepp rosszindulat sem volt a kék íriszekben. Sokkal inkább aggódást ismertem fel bennük.
Mialatt végigfutottak a gondolatok a fejemben, teljesen egyedül maradtam a házban. Remegő végtagokkal próbáltam felállni, minden egyes mozdulatnál úgy éreztem, mintha tűkkel szurkálnák a gyomrom. Ennek biztosan nyoma marad..
Nem kellett volna hazajönnöm. Mondjuk egy idő után ugyanitt lyukadtam volna ki, hiszen tényleg nincs támaszpontom. Az elmúlt hónapok során próbáltam minél kevesebbet itt lenni, volt, hogy éjszakákon át kimaradtam, mert éppen dührohama volt, és féltem itt tartózkodni.
A szobám felé igyekezetem, már amennyire a fájdalmaim engedték. A helységbe érkezve állapítottam meg, hogy megint felforgatta az egészet, de nem törődtem vele, a fekvőhelyemet céloztam meg. Még mindig hányingerem volt a rúgástól, a szemeimből pedig folyamatosan gördültek le a sós cseppek. Felhúzva a pulcsim ujjait, eltűnődve kémleltem a sebeimet, melyeket ezúttal magamnak okoztam. Elférne még egy, esetleg kettő... Teljesen önkívületi állapotban, reflex szerűen ültem fel és nyúltam a fiókomhoz. Ujjaim között megforgattam a kis fém tárgyat. Remegő kezekkel emeltem az alkaromhoz, először csak hozzáérintettem a felülethez. Megcsapott a megszokott hideg, majd kissé rányomva a bőrömre, végighúztam rajta. Vártam a megnyugvás érzetét, de ennyi nem volt elég. Újra és újra megismételtem, elkezdtem felengedni. A kiserkenő vörös folyadék elmosolyogtatott. Az éjjeli szekrényből elővettem egy zsebkendő, majd a pengét megtörölve, elraktam mindkettőt. Majd kidobom, hogy véletlenül se találja meg, hiszen ezért is biztos megverne.
Mélyet sóhajtva vettem az irányt a fürdő felé. Az ajtót kulcsra zártam, majd a csapnak támaszkodtam. Egyenesen rettegve néztem bele a tükörbe. Mindig rosszul lettem, ha ezt tettem. Utáltam, és utálom minden egyes részletemet. Hegek, mindenütt. A tenyere lenyomata kezdett halványodni, amitől megnyugodtam, mivel biztos, hogy nem mennék be az iskolába így, ami még egy igazolatlan órát jelentene.
Lassan húztam fel a pulcsim, aztán a pólómhoz nyúltam, amit végül gyorsan lekaptam, és elszörnyedve néztem a tükörképemre. A rúgás helye, szépen elkezdett lilulni, néhol kissé sötétebb foltok is voltak készülőben. A sérülésem figyelmen kívül hagyva, a bordáim környékét is megfigyeltem. Borzalmasan vékony vagyok, ezt én is beismerem. A bordáim és a csípőcsontom kiállnak, a gerincem is rendesen kivehető, ha rápillant az ember. Bent, az iskolában persze ezt se tudják figyelmen kívül hagyni. Az alakom miatt mindig megkapom, hogy olyan vagyok, mint egy lány. Ehhez fűződve pedig, hogy biztosan meleg vagyok. Sosem gondolkoztam még az identitásomon, de nem is szeretnék. Hiszen, nők se néznek rám, nemhogy férfiak. Senkinek sincs szüksége egy sebhelyes, depressziós, nem túl helyes csontvázra.
Beletúrtam a hajamba, újra felnéztem.
-Annyira utállak! - suttogtam a tükörképemnek. - Senkinek sincs szüksége rád, csak felesleges vagy!
A hangom megremegett, éreztem, megint sírni fogok. A mellkasom összeszorult, mintha valaki megragadta volna a szívemet, és csavarni, ráncigálni kezdte. Mindig is utáltam sírni, legfőképpen mások előtt. Olyankor gyengének, sebezhetőnek érzem magam, mintha bármelyik percben megjelenhetnének a bántalmazóim.
Kis ideig még marcangoltam önmagam, elmotyogtam pár bántó szót, végül kissé megnyugodva, elkezdtem lemosni a már megszáradt vért az alkaromról. Ezzel végezve lefertőtlenítettem és kötést tettem rá. Lassan tértem vissza az alvóhelyemre, és kezembe vettem a telefonom. Nem tudtam, hogy Dabi mit csinált vele, szóval úgy döntöttem átnézem a készüléket. Épp, hogy feloldottam, azonnal tudatosult bennem az idősebb cslekedete. Beírta a telefonszámát, és most már Ő is tudja az enyémet.