Befogadtam egy "koloncot" / Dabi X Shigaraki /befejezett.

5.fejezet

/Shigaraki Tomura/

    Mi ez a kemény a fejem alatt? Mindenesetre, nagyon kényelmes.
    Kicsit mocorogtam, majd rávettem magam a szemeim kinyitására. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy mégis milyen közel vagyok a fotóshoz. Karja szorosan tartotta a derekam, lehetetlennek láttam, hogy kiszabaduljak az érintéséből. A másik végtagját a feje alatt pihentette, ajkai kissé elnyíltak, mellkasa rendszertelenül mozgott fel s le. Arca vörös volt, ezeknek a kombójából semmi jót nem sejtettem, hiszen ugyanígy viselkedem, ha nem vagyok túl egészséges állapotomban. Megpróbáltam felülni, de ezzel csak azt értem el, hogy közelebb húzott magához. A telefonja rezgésbe kezdett az asztalon. Basszus, Dabinak ma dolgoznia kellett volna menni! Ha ez a főnöke, mit mondjak neki? Vagy fel se vegyem? De, ha nem veszem fel, az csak neki lenne rossz!
       Remegő kezekkel nyúltam a készülékhez, sikeresen felülve. Nem tévedtem, a kijelző tényleg az általam kigondolt személyt írta ki, "Főnök". Gyorsan felvettem és a fülemhez emeltem.
-Dabi, hol a francba vagy? Már egy órája itt kéne lenned! - eléggé dühösnek tűnt.
-Elnézést, Dabi most nem tud a telefonhoz jönni! - haraptam be az ajkam, próbálva minél udvariasabban beszélni, hogy ebből semmi baja ne származzon.
-Mi? Miért nem? Amúgy te ki vagy? Még egy éjszakás kalandja?
     Az utolsó mondatától szívem összeszorult.
-Shigaraki Tomura vagyok, Dabi lakótársa. Nemrég keltem fel, de nagyon úgy tűnik, hogy belázasodott. Még nem próbáltam felébreszteni, de... - kezdtem, de szavaimba vágott.
-Hagyd, hadd pihenjen. Nem gondoltam volna, hogy ezért késik. Régen mindig bejött 40 fokos lázzal is, úgy kellett hazaküldenem Őt. Köszönöm, hogy őszinte voltál! Mondd meg neki, hogy a hétvégén semmiképp ne jöjjön be, hétfőn pedig hívjon fel, hogy hogyan érzi magát. Viszont le kell tennem, viszlát! - rám nyomta a telefont, meg se várva, hogy én is elköszönjek.
     Tanácstalanul helyeztem vissza az asztalra, majd újra a férfinek szenteltem a tekintetem. Atlétája kissé felcsúszott, betekintésem nyílt a kidolgozott hasára, és a V vonalára. Este úgy gondoltam, hogy biztosan felmegy a szobájába aludni, és nem fekszik majd tovább mellettem. Ennyire fáradt lehetett?
      Nem tudom meddig bámulhattam Őt, arcomon enyhe mosollyal, de amikor arcára tévedt a tekintetem, már ébredezett. Nyújtózott egyet, majd végre megmutatta világoskék szemeit. Gyorsan felmérte a helyzetünket, majd hirtelen felült, és köhögni kezdett. Aggódva helyeztem tenyerem a hátára. Mikor végre sikerült rendeznie a légzését, fátyolos tekintetét az enyémbe fúrta.
-Mennyi az idő? - nyúlt a kócos tincsei közé.
-Hmm.. Tíz óra múlt. - olvastam le a televízió felett helyet foglaló digitális óráról.
-MICSODA? - pattant fel riadtan.
       Karját azonnal elkapta ezzel egy időben a derekamról. Kissé hiányérzetem támadt emiatt.
-Nyugi, ülj vissza! A főnököd hívott pár perccel ezelőtt, de felvettem, ha nem zavar. Mondtam neki, hogy nem tűnik úgy, mintha jól lennél, ezért azt mondta, hogy töltsd itthon a hétvégét, hétfőn pedig hívd fel. - sütöttem le a szemeim.
-Egy isten vagy Shigaraki! - ült le megkönnyebbülve.
-Meg kéne mérned a lázad.. - nyúltam a homlokához.
     Az említett felület tűzforró volt, ajkai teljesen kiszáradtak. A kezemmel a saját fejemhez nyúltam, hogy ellenőrizzem, tényleg sokkal melegebb e, mint én. Úgy éreztem, hogy legszívesebben meg tudnám csókolni Őt, de azonnal kikergettem ezt a gondolatot a fejemből.
-Szerintem lázas vagy, de tényleg mérjük meg. - álltam fel gyorsan.
-Rendben,-követte a mozdulataim. - akkor előszedem a lázmérőt.
-Csak mondd el, hogy hol van és hozom! - intettem.
-Nem érnéd el, magason van! - kuncogott.
-Nem is vagyok alacsony! - háborodtam fel.
   Legyintett, aztán az egyik szekrényhez lépve a legfelső polchoz nyúlva levette a nekünk szükséges tárgyat. Ahogy láttam, nem voltak túl magabiztosak a léptei, biztosan nagyon rosszul érezte magát. Vissza döcögött a kihúzott ülőalkalmatossághoz, majd a szó szoros értelmében rá vetődött. Azonnal a fejéhez kapott, ebből arra következtettem, hogy elő kell szednem egy láz- vagy fájdalomcsillapítót. A hőmérőt bedugta a felsője alá, végül hosszadalmas percek után idegesítően csipogni kezdett, így elő is húzta. Aggódva figyeltem a számot, a konyhába sietve kerestem egy tiszta konyharuhát, amire hideg vizet engedtem, majd kicsavarva bent a homlokára helyeztem. Hálás tekintettel fogta meg a csuklóm, amikor el akartam húzni azt. Ajkait gyengéden a tenyeremhez nyomta. A bőröm égni kezdett ott, ahol hozzámért. Pár pillanat volt az egész, mégis zavarban éreztem magam miatta.
      Miután kissé levittem a lázát, a konyhába siettem, hogy reggelit készítsek. A hűtőt kinyitva döbbentem rá, hogy bizony a benne lévő ételekből nem nagyon tudnék mit csinálni. Felsóhajtottam, majd a kuckómba sietve átvettem a nadrágom, lent pedig felkaptam a kabátom és a bakancsom. Bepillantottam a nappaliba, hogy Dabi nincs - e rosszul. Mialatt én fent tollászkodtam, úgy tűnik, hogy elaludt. Megforgattam a szemeim, de örültem annak, hogy rendesen alszik, hiszen már említette az alvászavarait.
       Az ajtót gondosan bezártam magam után, aztán végre elindulhattam a közeli kávézó szerűséghez. Magamban több imát is elmormoltam, hogy ne legyenek sokan és hamar vissza tudjak jönni. Ahogy beléptem a helyiségbe, az ajtó fölötti apró harang jelezte, hogy új vendég érkezett. Szerencsémre, csak ketten voltak előttem. Beálltam a sor végére, azon gondolkozva, hogy mit kérjek elvitelre, mivel nem sokszor nyílt alkalmam a lakótársammal enni, így nem teljesen vagyok tisztában a kedvenc, esetleg utált élelmiszereivel.
-Shigaraki-kun! - mosolygott a pult mögül Himiko.-Mit szeretnél?