Befogadtam egy "koloncot" / Dabi X Shigaraki /befejezett.

15.fejezet

Ahogy megálltunk a pirosaknál, egyre jobban erősödött bennem az érzés, hogy nem akarok elválni tőle, furcsa lesz újra egyedül abban a hatalmas házban. Mélyen el volt gondolkozva, csak az ablakon volt hajlandó kimeredni.Tincseit nem fésülte ki, még mindig úgy álltak, mint egy szénaboglya, lenövése erősen látszott. Ajkait harapdálta, azt hiszem ideges volt. Mellkasomban kis fájdalommal álltam meg a ház előtt, ahol a barna hajú nő, egy köntösben a tornácon ült.Amint meglátta a kocsit, felpattant és aggódva kezdte vizslatni. A srácra pillantottam, aki továbbra sem eszmélt fel, ezért megérintettem a combját. Kissé összerezzent, rám emelte tekintetét. Szemei csordultig voltak szomorúsággal és enyhe félelemmel, úgy tűnt, Ő sem akart ide jönni. A munkatársam felesége idegesen állt meg a jármű mellett, én pedig lehúztam az ablakot és már majdnem megszólaltam, amikor a szavamba vágott.

-Köszönöm, hogy hazahoztad, viszont most beszédem van vele!-egyenesen a fiúra nézett, szinte nem is nekem intézte a szavait.

-Mi van, ha én nem akarok beszélni veled?-szólalt meg az út eleje óta először.

-Tomura! Szállj ki és gyere be a házba.-szinte parancsnak hatottak szavai, mint kérésnek.

Fél percig nézhettek farkasszemet, amikor a párom rám emelte szemeit és egy gyors puszit nyomott az arcomra, de kezével már nyitotta ki az autó ajtaját.Reagálni se volt időm, legidősebb tagunk erősen ragadta meg a fiú karját, próbálva maga után húzni, de az ellenkezve elrántja azt.

-Egy szóval sem mondtam, hogy érj hozzám!-sziszegte, én pedig nem bírva türtőztetni magamat, kipattantam a kocsimból.

-Hé!-álltam közéjük.

-Todoroki, ez nem rád tartozik!-nézett rám mérgesen a "szülő".

-Csak nem fogom hagyni, hogy a szemem láttára ráncigáld!-háborodtam fel.

-Az én fiam, hadd neveljem úgy, ahogyan akarom! Jelenleg én vagyok a felelős érte, még nem lett nagykorú!

-Nem vagyok a fiad!- állt mellém lángoló tekintettel.

-Mi a franc van köztetek?-meredt ránk értetlenül.

-Semmi közöd hozzá!-egyszerre szaladt ki szánkon eme bűvös mondat.

Szemeit lesütötte, ugyanaz a szomorúság tükröződött benne, mint percekkel ezelőtt Shigarakiéban. Talán annyi különbség volt, hogy az Ő vöröses íriszei a fiúval ellenben, bekönnyeztek. Némán megcsóválta a fejét, aztán gyors léptekkel behaladt a házba. Nem sokáig élvezhettük kettőnk társaságát, a dühös Itsuki rontott ki az ajtón. Megragadta a pulóverem nyakát és nekilökött az autómnak. Nem számítva a hirtelen erőszakosságára, elvesztettem egyensúlyom és sikerrel járt a tervében.Döbbenetemben azt sem tudtam, hogy mit csináljak.

-Mi a francot képzelsz magadról, Todoroki?-szemeiből sugárzott a gyűlölet.- Teljesen megváltoztattad!-pillantott a kék tincsesre.

-Nem inkább ti tehettek arról, hogy olyan amilyen?-sziszegtem.-Én próbálom rendbe tenni a lelkét, de ilyen családi háttérrel ez nehéz!

-Hagyjátok már abba!-próbált közénk lépni a fiú kétségbeesett arccal.

-Ne szólj bele!-lökte odébb egy mozdulattal.

-Ne lökdösd!-gurultam be teljesen. Tenyeremet mellkasának feszítettem, hogy eltolhassam magamtól, nem akartam verekedésbe keveredni.

-Azt csinálok amit akarok! Amióta visszalépett az életünkbe, csak megszomorítja azt! A karját végignézve szerintem annyira vágyik a halálra, mint ahogy az apja tette!-húzta gunyoros vigyorra ajkait.