Befogadtam egy "koloncot" / Dabi X Shigaraki /befejezett.

20.fejezet

/Dabi Todoroki/

Pár nap eltelt az utolsó találkozásunk óta, de nem is akartam zavarni,  mert még a művészetis vizsgája hátra maradt.  Nagyon sokat firkálgatott az elmúlt napokban, hogy minél jobban belemerüljön a rajzaiba és tudjon róluk beszélni. Én ebben a röpke időben elmentem oda, ahol régen dolgoztam, hátha kapok egy kis munkát. Egyenlőre taníthatom a diákmunkára jötteket, de valahogy nem érzem a stúdió varázsát. 

-Dabi-senpai!-kiáltott rám hátulról az egyik lány.

-Igen?-fordultam meg.

-Csörög a telefonja!-hozta ki a fekete készüléket.

-Köszönöm!-vettem el kezéből. A képernyőn felvillant fotó és név láttán egy fintor szaladt végig arcomon.Eva.-Mit akarsz?-emeltem a fülemhez a telefonom.

-Csak megkérdezni, hogy szabad vagy-e most?

-Most dolgozom.

-Ó..Várj, hol dolgozol?-lepődött meg.

-Egy kisebb stúdióban.-próbáltam lerázni.

-Stúdióban?! Dabi, megbolondultál? Te túl tehetséges vagy egy kis stúdióhoz!-szinte láttam magam előtt, ahogy visítva elemeli fülétől a telefonját.

-Ez az én dolgom.-szaladtak össze szemöldökeim.-Jelenleg tökéletes a hely, jól érzem magam, nincs tumultus, jól fizetnek és nem tervezek pár hónapnál tovább itt maradni, már elkezdtek építeni a következő helyet, ami a saját stúdiómat jelenti. Nem fogok visszamenni a céghez!-hadartam el a terveim, majd rányomtam a telefont.

Egy ideje már tényleg terveztem a saját stúdiót, ott nem lenne kikötés, hogy kit, mikor és hogyan kéne fotóznom. Nem egy borzasztó nagy helyet néztem ki, de úgy érzem elsőre egy kisebb is tökéletesnek mondható, hiszen, ha nem jön össze, könnyebb lesz megválni tőle. Biztosan ragaszkodni fogok a helyhez, mert ez lesz az első saját keresetemből bevállalt fotóstúdióm. Az egyetemen is sokat gondolkoztam ezen, de végül a cégnél kötöttem ki, pénz híjján. Most is ez a legnagyobb problémám, ha most kibérelném a helyet, elúszna az összes megtakarításom, azt pedig nem szeretném. Képek alapján pedig ez lenne a megfelelő, a fények is szépek, de biztosan softboxokat használnék, elég tágas a dolgaimhoz, és hátul van egy rész, ahol a képeket is tudnám szerkeszteni, meg persze kinyomtatni. Tomurának egy szóval sem mondtam még, hogy szeretnék egy saját vállalkozást, így Ő még mindig aggódik, hogy mi lesz velem a cég nélkül. A volt főnököm is napokig hívogatott, meg üzeneteket küldött, hogy menjek vissza, de nem akartam. Végre jól éreztem magam, nem nyomott agyon a sok munka és nem szabta meg senki, hogy mennyit kell dolgoznom egy nap. Igaz, ide is beránthattak akármikor, de nem úgy, mint régen csinálták velem. Ez a kis vállalat is rengeteget fejlődött amióta nem voltam itt, fejlettebb kamerák voltak, melyeket csillogó szemekkel fedeztem fel, hiszen a cégnél teljesen más felszereléssel dolgoztam. Mindig is annak a híve voltam, hogy egyszerű, régi fényképezőgépekkel is lehet szép, helytálló fotókat készíteni, tökéletes szerkesztéssel. Ez pedig az előző munkahelyemen nem így volt, csakis a legújabb modellekkel dolgozhattunk, hatalmas softboxokkal, plusz körfényekkel, előre beállított háttérrel. Pedig a pillanatképeknél születnek a leggyönyörűbb munkák, de ez az én véleményem, sosem kértem senkit, hogy Ő is így gondolja. Nekem egy kérésre készül mosoly sosem volt az igazi, erőltetettnek éreztem a képeim, hiába photoshoppoltam meg, sehogy sem tetszettek, ebből adódtak a hajnalig tartó munkáim.

A kedvenc képeim mindig is a hozzám közelálló személyekről készültek, mert eltudtam kapni őket olyan pillanatokban, amikor nem figyelve rám, önfeledten nevetve beszélgettek, vagy pedig komoly arckifejezéssel közöltek másokkal híreket. Egyszer el kellett mennem egy stábbal egy árvaház megnyitójára, mely az útszélén és kórházban hagyott kisgyermekek számára nyitotta meg kapuit. Talán az volt a a legjobb dolog, amit valaha átélhettem. Pár idősebb, öt vagy hát éves körüli ifjoncok még örömükben sírva is fakadtak, hogy új otthont kaphatnak. Egy kislányról sikerült igazán szép felvételeket készítenem, Ő tűnt a legidősebbnek.Egy hölgy meginterjúvolta, így belátást kaphattunk élete legcsúnyább eseményébe, mi arról szólt, hogy az anyukája kiskora óta nyilvánvalóan utálta Őt, tudatára is adta, hogy csak becsúszott és lekésett az abortuszról, az édesapját meg sosem ismerte, viszont volt egy nevelőapja, aki rendszeresen bántotta, szexuálisan is. A Egy este a nevelőapja nagyon csúnyán helyben hagyta Őt, aztán megijedve, hogy esetleg valami súlyosabb sérülést szerzett, átautózta őt a szomszédvárosba, úgy, hogy végig a csomagtartóban tartotta, majd kitette egy erdős szelű úton.A kislány 13 éves volt, mikor ez a megnyitó megtörtént, túl hamar kellett felnőnie, remélem, hogy egy szerető családnál van, akik tisztelik  a szörnyű múltja ellenére is. Azt is hozzátette, hogy csak azért mesélte történetét, mert már elkezdte feldolgozni az eseményt, de mindenkinek tudnia kell, hogy milyen emberek vannak ebben a városban. Nem sokkal ezek után lett esedékes, hogy a férfit börtönbe zárták, mert Alice felismerte egy kép alapján, így mindenféle előkészület nélkül helyezték őrizetbe. Azon az estén még a szokásosnál is kevesebbet aludtam, csak arra tudtam gondolni, hogy valahol, talán most is épp egy ilyen eset történik, és lehetséges, hogy nem úgy ér véget, mint Alice-é. A saját problémáim ezek mellett nevetségesnek tűntek, leginkább, mikor megismertem Shigarakit, akit végre teljesen magamnak tudhatok és saját kezeimmel védelkezhetek. Mikor megtudtam, hogy mit élt át, nem tudtam elsiklani felette, lehetetlennek tűnt, hogy ne segítsek rajta, hiába a lázadó tizenévest láttam benne, már akkor is éreztem, hogy valami nincs rendben vele és a hátterével.