Befogadtam egy "koloncot" / Dabi X Shigaraki /befejezett.

19.fejezet

-Nagyon fáj?-kérdezte, miután a vattát felcsattant számhoz érintette.

-Nagyon rég nem verekedtem ennyire, szóval eléggé elszoktam az érzéstől.-nyögtem.

-Akkora egy idióta vagy! Nem kellett volna idáig fajulnia, miért hagytad, hogy ennyire kihozzon a sodrodból?-engedte le karját.

-Utálom, ha egy férfi így viselkedik egy nővel.-öleltem át derekát.-Anyukád döntése volt, hogy akkor elment. Semmi joga hozzá, hogy felhánytorgassa neki.

-Sokáig utáltam emiatt az egész miatt.-vallotta be.-Ezek ellenére mostanság újraértékeltem magamban az egészet, nem csak anyán múlott.-először hallottam a szájából ezt a szót, azt hiszem.-Valahogy örülök, hogy visszacseppent az életemben, lehet már semmi sem lesz ugyanolyan, de érdekes ez az új helyzet. Kaptam egy kishúgot, elvesztettem apámat, de visszakaptam anyát. Ez olyan "valamit, valamiért".-nevetett kínosan.-Mikor anya elhagyott minket, napokig, sőt talán egy-két hétig sírtam. Apa nem tudott mit kezdeni velem, Ő is magába és az italba fordult, nem volt ideje velem is törődni. Aztán most, hogy meghalt, enni sem bírtam. Lehet, hogy rosszul, de felnevelt. Ha Ő nem lenne, én sem lennék itt.-szemeiben megjelent pár könnycsepp, amitől reflexszerűen arcára simítottam tenyeremet.

-Nem akartalak felzaklatni!-sütöttem le szemeim.

-Semmi baj, azt hiszem kész vagyunk!-állt volna fel, de nem hagytam. Kissé elpirosodott, tenyerét mellkasomnak feszítette.-Mit..

-Csak egy kicsit maradjunk így.-fektettem fejem a vállára és szorosan magamhoz ölelhessem.

-Fáj valamid, az arcodon kívűl?-motyogta aggódóan.

-A hátam. -nyígtam, várva a simogatását.

-Az a hangos csattanás.. Az mi volt?-túrt tincseim közé.

-Rálökött az asztalra, az meg elborult, én pedig ráestem.

-Jézusom!-tolt el magától.-Nem szédülsz? Nem tört el semmid?-futatta végig rajtam tekintetét.

-Csak fáj!-nyugtattam meg.

-Ha bármi furcsát érzel, azonnal mondd el!

/Nanami Ashia/

Mosolyogva figyeltem két fiút a lépcsőfordulóból. Miután itthagytam Őt, szerettem volna, ha talál valakit, akivel jól kijön. Hiába nem tartottam vele a kapcsolatot, mindig is figyeltem, hogy mi történik vele és azt hiszem az apját is szemmel tartottam, mégha nem is akartam. A férjem mindig dühös volt, mikor elmondtam, hogy aznap is láttam őket, azt hiszem Ő is érezte a helyzetet. Szerettem Tomura apját, teljes szívemből. Hiába mondtam a fiamnak, hogy Itsuki volt az igazi, nem éreztem így és ezt a férfi is tudta a szíve mélyén. Egyszerűen gyenge voltam, nem bírtam végignézni, ahogyan az általam szeretett férfi teljesen leépül akár idegileg, akár testileg. Hamarabb el kellett volna mondanom Tomurának,sőt, mindig is tudnia kellett volna, igazságtalanul eltitkoltuk előle azt, ami körülötte történik. 

Tekintetemmel elidőztem a fiatalokon, visszasírtam az időt, amikor még Ő és én is ennyi idősek voltunk és ugyanabban a fotelban nevetgélve terveztük a gyerekvállalást, ami sehogy sem akart összejönni. Évekig próbálkoztunk, már sírva aludtam el, amikor egy romantiku esténken sikeresen megfogant Tomura és az ikertestvére. Nehéz volt a szülés, ezt bizonyítja az is, hogy az egyikük nem maradt velünk. Semmilyen tragédia nem történt, egyszerűen volt egy kisebb rendellenessége, ami miatt a kórházban maradt egy kisebb ideig, ott pedig elcserélődtek a babák, én pedig azonnal rájöttem, hogy nem a saját gyermekem tartom a kezembe. Nagyon sokáig bele voltam betegedve a tudatba, hogy elveszett az egyik gyermekem, be is pereltük a kórházat, de Nana nem került elő.Évekig jártunk a rendőrségre, mire végre találtak egy nyomot, így kiderült, hogy külföldre szöktek vele. Addigra már a kislány es Tomura 4 évesek voltak, a fiam életébe nem rángathattam be egy állítólagos ikertestvért, a kislány pedig félve nézett rám. Azóta sem próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, a szívem még most is összeszorul, ha az ijedt, kékes szemeire gondolok. Pont, mint az apjáé. Arcomon legördült egy könnycsepp, azt akartam, hogy minden a régi legyen, hogy együtt legyen az egész család. Kezeim ökölbe szorultak,a torkomban gombóc keletkezett.