Befogadtam egy "koloncot" / Dabi X Shigaraki /befejezett.

Detroit: Become Human

Connor x Reed

Három hónap telt el, az android és ember baromság óta. Hiába tűnt úgy, hogy bárkinek is a pártján állok, valahol a szakadék fölött lebegtem, egyik oldalt a robotokkal, a másikon pedig a hús-vér emberekkel. Számomra lehetetlen volt eldönteni, hogy kire kéne figyelnem, nem könnyű, ha félig mindkettőhöz beillessz. Hogyan lehetséges ez? Akkor most elmesélem.

16 éves voltam, mikor egy autóbaleset szenvedtem apámékkal. Egy deviáns által vezetett autó kanyarodott ki az anyósülés felőli oldalunkra, ahol én foglaltam helyet. Emlékszem, térdeim remegtek, tenyereim izzadni kezdtek, de nem volt esélyünk arra, hogy elkerüljük az ütközést. Sohasem féltem annyira, mint akkor. Még csak ekkor kezdtek el készülni az androidok, de már félnünk kellett.

Az ütközést követően elvesztettem az eszméletem, legközelebb meg már a kórházban nyitottam ki szemeim. Homályosan láttam, két alak beszélgetett az ágyam előtt.

-Higgye el, meg kell próbálnunk!

-Nem tehetjük meg az engedélye nélkül!

A hangok elmosódtak, semmit sem értettem tisztán. Az EKG pittyogása idegesítően hatott. Megpróbáltam felemelni a kezemet, de nem éreztem, hogy mozdult volna. Szívem hevesebben kezdett dobogni az ijedtségtől, persze ezt a gép is jelezte. A foltokból észrevettem, hogy  a két alak közeledik felém.

-Connor?-ült le mellém az egyik.-Elijah vagyok. Szeretnék segíteni, hogy úgy működjön a tested, mint régen. Talán még jobban is.

-É... - torkom rettenetesen ki volt száradva, köhögni kezdtem.

-A szemeid megsérültek az autótok szélvédőjéből kitört daraboktól, a jobb karod pedig a válladtól kezdve lebénult. Már lassan fél éve kómába voltál esve.

Az információk megállás nélkül özönlöttek az agyamba. Éreztem, ahogy valaki a hátam alá nyúl és segít felülni, majd levette arcomról a lélegeztetőgépet, hogy megitathasson. Kiszáradt torkomnak minden egyes csepp kellemes simogatást nyújtott, úgy éreztem, képes vagyok valamiféle hangot kipréselni magamból.

-Mit értesz az alatt, hogy jobban működne a testem?-próbáltam kivenni a körvonalát a sok homályos foltból.

-Képes lennél olyan dolgokra, mint az androidok.-hangja teljesen nyugodt volt.-Próbálkoztunk már testrészeket pótolni ezzel a technikával.

-Nem akarok olyan lenni, mint azok a szarok!-sziszegtem. 

-Connor, meg kell értened. Egy karral nem könnyű az élet és az is lehet, hogy nem sikerül összekapcsolnom a testeddel a fém részeket. De meg kellene próbálnunk. Emellett a látásoddal is tudnék mit kezdeni.-helyezte kezeit az enyémre.

Igen, így történt, hogy lett egy nem emberi oldalam. Nem panaszkodom, csupán furcsa érzés, hogy az emberek robotként tekintenek rám, a halántékomon lévő led miatt. Utólag tudtam meg, hogy az jelzi a "műrészem" instabilitását és segít a látásomon. Először borzalmas érzés volt, viszont már hozzászoktam a másságomhoz. Többször járok Kamskihoz, mint kellene. Külön kérése volt, hogy legalább havonta egyszer had ellenőrizhesse a rendszeremet. Előttem kísérletezett több emberrel is, de tízből kettőnek sikerült megoldania a krízishelyzetét. Rajtam kívül egy lány volt, akinek amputálni kellett a lábát, egy hasonló eset miatt, mint amit én szenvedtem, azt hiszem Karanak hívták. A szüleim először nem tudtak, hogy viszonyulni hozzám, apa folyton azt magyarázta, hogy mi lesz, hogyha hasonlóan elborul az agyam, mint a deviáns androidoknak, anya pedig rácáfolt, hogy még mindig ember vagyok, egy kis plusszal. Az iskolába nem mentem vissza, magántanárt kaptam, amit feleslegesnek véltem, mert az új karral együtt, mesterséges intelligenciát kaptam. Szemeimmel képes voltam olyanokra, amikre egy normális ember nem. Eleinte féltem magamtól, senkinek sem mertem erről beszélni, magamba zárkóztam.