Tabu

C H A P H E R 2

A párnámba fúrtam a fél arcom, úgy bámultam ki az ablakomon bevilágító holdra. Most sokkal nagyobbnak tűnt, mint úgy általában. A csillagok is valahogy fényesebben pislákoltak. Mintha azt üzennék, ne add fel, ez egy hullámvölgy alja, most már csak felfelé visz utad és Darren is megváltozik. Elszakítottam onnan a tekintetem és idegesen a hátamra fordultam. Kár volt ebbe akármit is beleképzelni. Az univerzumot legkevésbé sem érdekli a szenvedésem, Darren pedig örökké egy segg marad. A plafont kémlelve azon agyaltam hol romolhatott el? Mi történt? Valamin átsiklottam? Ok nélkül, vagy a karma büntet? És ha büntet is egy ekkora féreggel, akkor mit tettem, hogy ezt érdemlem? Alig voltam egy perce magányomban, amikor a csendes helyiséget kopogás zaja szelte át. A dermesztő csendben majdnem kiugrott a szívem a hangos koppanásoktól. A szívem csitítgatva nagyot sóhajtottam.

- Ne gyere!- kiabáltam ki erőtlenül.

- Khm... én vagyok, Nathan- köszörülte meg a torkát.

- Most te se, Nate- szipogtam. Azonnal emészteni kezdett a bűntudat, hogy elküldtem. Szerencsémre annál, hogy elmenjen, makacsabb volt. Nyikorogva nyílt résnyire az ajtóm, majd szőkésbarna fürtök bukkantak elő. Magamhoz szorítottam a párnám és halványan elmosolyodtam, nem bírtam ki, még csak a látványától is örült a szívem. Az ő jelenlététől hirtelen Darren létezéséről is megfeledkeztem. Arrébb csúsztam az ágyamba ezzel jelezve neki, hogy bejöhet. Régen sokat szökött át éjszakánként, csak úgy dumálni. A gimnázium éveiben, vagyis amikor ő volt gimis, felettébb kedvelte a társaságom, imádtunk órákig beszélgetni, de egy idő után túl sokat kellett tanulnia napközben. Ezt úgy orvosoltuk, hogy amikor késő este készen lett, bekukkantott a szobámba; ha arrébb húzódtam, tudta, hogy fent vagyok, ha pedig meg se moccantam, akkor ő is elment aludni. Persze olyan alkalom nem volt. Sokszor mentem suliba karikás szemekkel Nate miatt, de teljesen megérte rá várnom.

- Mint a régi szép időkben, nem igaz?- settenkedett be, majd bebújt mellém és magunkra terítette a bolyhos takarómat. Vizes arcomat letörölgettem, eltüntetve a sírás nyomait, amelyek olyan egyértelműek voltak. Ő addig lefeküdt és az oldalára helyezkedve nagyokat pislogott. Az ő szeme még nem szokott hozzá a sötéthez, ezért kihasználva az alkalmat végigelemeztem arcát. A fürtjeitől egészen az állcsúcsáig. A bőröm megcsapta testének melege, a szívem gyorsan ütemre váltott, hogy tudtam, orrunk alig 10 centi választja el.

- Hiányoznak azok az idők- lesütöttem pillantásomat. Tudtam, hogy ismerem, mégis annyira távolinak éreztem őt. Mintha egy egész szurdok választott volna el minket. Azóta sok minden történt, de én megígértem magamnak, hogy mindig, de tényleg mindig ott leszek a fiú mellett. A baj csak az volt, hogy falakat építve maga köré, ő nem engedte.

- Tudom, sajnálom, de az egyetem...- sóhajtotta. Mindig ezt mondta, én pedig pontosan tudtam mire gondol. Nathan orvosin volt, ami enyhén szólva nagyon húzós volt. Lélegezni is alig volt ideje, nem, hogy még velem törődjön.

- Persze, megértem. Nekem is egyre nehezebb a suli- szabadkoztam, bár igaz volt, de miatta bármikor félredobtam volna a hülye tankönyveim. Halványan rám mosolygott, arcának egyik felére rásütött a hold, másik pedig árnyékba borult. Nehezen nyeltem látványától és a közénk szorult csendtől, amit nem tudtam, hogyan is kéne kezelnem. Szólásra nyitottam a szám, de annyira elmerültem tanulmányozásában, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. Ha pedig valószínűleg kijött volna, abba totálisan belesülök. Azt mondják az ember sokkal csúnyább közelebbről, de rá ez nem volt jellemző. Mintha angyalok farigcsálták volna egész lényét ilyen hibátlanra. Szemei ide-oda cikáztak, ő sem értette pontosan mi is történik. Valóban olyanok voltunk, mint az idegenek. Évek óta most először jutott nekünk egy kis darab a múltunkból. Először kék, már-már majdnem szürkés íriszeimet vizsgálta, azután a hajamat, ahogyan lágyan elterült a párnán és közöttünk, végül a számra siklott tekintete. Azt hiszem abban a pillanatban mini szívrohamot kaptam, de nagyon gyorsan véget is ért. Azonnal visszaveszette tekintetét az enyémre, mintha csak egy véletlen lett volna előbbi mozdulata.