Tabu

C H A P T E R 31

Lainey

Az írásbeli érettségi hete lezárult és bár egész végig úgy rettegtem tőle, mintha minimum a kaszás tett volna próbára, a végén mégis azt kellett mondanom, hogy egyáltalán nem volt akkora dolog, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Az egész éved azzal telik, hogy a tanárok csesztetnek, a szüleid tépik a hajukat és te úgy általánosságban csak próbálsz valami kis hangya fingnyi tudást magadba szippantani. Ezt mind öt napért. Öt tesztért. Komolyan nem éri meg. Természetesen most talán nem így állnék itt, ha Nathan nem segített volna minden nap. Ő volt az az ember, aki ebben a nehéz időszakban a legtöbbet tudta nyújtani nekem. Hajnalban keltünk és késő estig az asztalomnál ültünk. Belevezetett az általános tudnivalókba és segített, hogy produktívabban tudjak dolgozni. Természetesen, amennyit adott nekem a jelenléte, annyit el is vett tőlem. Darren-nel alig tudtam időt tölteni és azt a kis intervallumot is állandó balhézással töltöttük. Ő ki volt akadva Nathan-re, én pedig rá. Nem értettem a felháborodását, hiszen ide vagy oda a kapcsolatuk, ebben az esetben az érettségim fontosabb volt. Annyira elhidegültünk ez idő alatt, hogy szerdától fogva már a saját szobánkban aludtunk. Mind ezek után azt hittem szombaton majd rendeződik a viszonyunk, de amint beléptem a konyhába, ez a szép remény szertefoszlott. Ott ült a pultnál és kortyolgatta a kávéját. A tekinteten arra a pontra vándorolt, ahol a gőzölgő italom minden reggel várni szokott, de most nem volt hűlt helye sem. Mély levegőt véve, nehéz szívvel néztem rá, ahogy erősen a gabonapelyhére koncentrál. Direkt egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét rám. Ahogy a hűtőhöz slattyogtam csak egy kérdés járt a fejemben: Hogy juthattunk idáig? Kivettem a tejet, majd levettem a bögrémet a tartókáról és a kávéfőzőből kiöntöttem a maradékot. Lassan beleöntötten a tejet, majd beleborítottam a cukortartó felét. Míg kevergettem az italom, eldöntöttem, hogy nem leszek mulya és inkább lépek, mielőtt mélyebbre süllyednék. Darren egy szörnyen makacs ember volt, ha rajta múlna ez az egész, egy év múlva is így állnánk.

- Na jó, tudod ez akkora hülyesé...- de amire megpördültem, már csak az üres széke nézett velem farkasszemet. A homlokom ráncolva fordultam körbe, mintha el sem hinném, hogy így itt hagyott. Egyáltalán mikor ment el? Pontosabban surrant ki? Csalódottan ejtettem le a vállam és mintha ezzel a mozdulattal egy láthatatlan kőnek engedtem volna utat, amely egyenesen a szívemre gördült. Méghozzá a legszúrósabb felével. Elkeseredetten slattyogtam a helyre, ahol Darren ült, majd az ablakon kimeredve néztem a kertet. Alig pár perc telhetett el, amikor megláttam a barátom robusztus termetét lesietni a kocsifelhajtón. Egy sima farmert viselt egy fehér pólóval, amire útközben húzta fel a bőrdzsekijét. A másik kezében a telefonját tartotta a füléhez és hevesen gesztikulált, egészen addig, míg el nem tűnt a kapu takarásában.

- Jó reggelt, napsugár!- Nathan velem ellentétben nagyon is derűsen szállta meg a hűtőt, közben szélesen mosolyogva rám.

- Szia, Nate- viszonoztam a gesztusát kedvesen, bár leginkább magamba roskadva sírtam volna. Először nem is vettem észre a szokatlan öltözékét, de a második pillanatra eléggé kikerekedett a szemem a látványára. Ugyanis a hosszú pizsamanadrágos és rövidujjú felsős Nathan-t hirtelenjében leváltotta egy tag, aki előszeretettel mászkált boxerban és izomtrikóban. Kishíján lefordultam a székről, amint megláttam azokat a tökéletesre csiszolt formákat és felrémlett bennem miért is voltam oda érte olyan régen. Nathan Hayes ugyanis nem kevés időt szentelt annak, hogy formában tartsa a testét.

- Készítsek neked reggelit?- fordult hátra, én pedig olyan szélsebesen fordultam vissza a pult felé, hogy kishíján feldöntöttem a kávém. Kelletlenül megköszörültem a torkom, míg Nate egy mindent tudó vigyort villantott felém. Lebuktam.