Tabu

C H A P T E R 23

Laney

Ahogy leparkolt a Jeep a suli előtt, én azzal a lendülettel ugrottam ki a járműből. Negyvenöt. Alig volt öt percem, hogy beérjek, megkeressem őt és bocsánatot kérjek mindenért, mielőtt felsorakoznak a versenyhez. Túl kevés idő túl sok mindenhez. Mintha rakétából lőttek volna, úgy indultam meg a hatalmas lépcső felé. Még halkan hallottam, ahogy Gabe utánam kiált, hogy megvárnak, mellette Mia pedig buzdít, hogy szedjem a csirke lábaimat. A lépcsőfokokat kettessével szeltem, mire felértem már úgy égett a tüdőm, mintha egy órája főttem volna a szaunában. A portán átrohantam és odaintettem egyet a portásnak, aki szokásához híven felhívta a figyelmem, hogy tilos az iskolában futkorászni. Na persze, éppen úgy éreztem egy kis cérnaszálon függ a kapcsolatom Dash-el és majd halálnyugalmasan ellődörgök. Mindenesetre odabólintottam, hozzáteszem, még mindig futva, utána pedig egyenesen az üres folyosókra rohantam. A fejem ide-oda kapkodtam azon agyalva most mégis merre induljak. Kint a pályán már tombolt a nép, viszont az iskola folyosóit csak a gyors zihálásom és a cipőm kopogása töltötte be. Az agyam zuborgott a gondolatok tömkelegétől, míg folyosóról folyosóra vágtáztam. Pár perc loholás után végre megtalaláltam a megfelelő helyet. Lefordultam az öltözők felé, majd szinte rávetve magam, megrántottam a kilincset. A szívem egy pillanatra megállt, amikor kétségbeesetten tapasztaltam, hogy be van zárva. Az órámra pillantottam. Negyvenkilenc. Francba. Elkéstem.
Reményvesztetten a hajamba túrtam, majd mégegyszer megpróbáltam kinyitni az ajtót a biztonság kedvéért. Semmi. Csüggedten konstatáltam magamban, hogy az évszázad szerencsétlenje díjat erőlködés nélkül kapnám meg. Felsóhajtottam, majd a fejem az ajtónak támasztva lehunytam a szemem. Úgy éreztem az egész szenvedésem eredménytelen volt. Az, hogy megszakítottam Gabe és Mia romantikus estéjét, a rohanás, a sebességkorlát átlépése, egy csomó piros lámpán való áthaladás, hogy kikezdte a sarkam a cipő és hogy valószínűleg az összes kamera felvette, hogy Delaney Rose Lenon sprintel a folyosón, fel-fel libbenő szoknyával. Minden hiábavaló volt.

- Szegény kilincs mit ártott neked, hogy ilyen csúnyán rángatod?- szólalt meg egy vicceskedő hang. Kippatantak a szemeim, majd lassan az irányába fordultam. Darren egy halvány mosollyal tett felém pár lépést. A levegőm kapkodva egyenesedtem fel, úgy mértem végig. Izmos testét kiemelte a futó ruhája, a haja mint mindig, most is szörnyen csapzottan, de annál szexibben állt. Mögötte láttam, hogy becsukódik a mosdó ajtaja. Hogy ekkora mázlim legyen. Valószinűleg már minden futó kint volt, csak ő szaladt el gyorsan a mosdóba. A kéztörlőjét kidobta, majd kicsit közelebb jött hozzám, de két-három méterre megállt tőlem. Szűzanyám, eddig hogy fordult meg a fejemben, hogy egy cseppet is utálhatom ezt az embert? Most csak ránéztem és minden amire gondoltam, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere, hogy Darren Hayes az enyém lehet. Vagyis remélem. A szívem össze-vissza verdesett és nem csak a lábamban lévő távoktól. Ez miatta volt és a tudat miatt, hogy most talán végre minden rendbe jöhet köztünk - Mit keresel itt Laney?- döntötte oldalra a fejét kíváncsian, közben feltünően végigmért. És ekkor kirántódtam az álomvilágomból. Hogy mit keresek itt? Francba nem erre készültem! Elképzeltem, ahogy berontok és megcsókolom. Hogy azután mi történik, vagy mit mondok abba nem gondoltam bele. Kelletlenül megköszörültem a torkom. Mit mondhatnék? Csak úgy nyersen mondjam el az érzéseim és kérjek bocsánatot? Nem az nekem sosem ment. Amúgy is össze-vissza dadognék és belezavarodnék a mondandómba és időm se lenne rá. Túl sok mindent kellene belesűrítenem pár percbe. A tekintetem cikázott, majd oldalra nézve észrevettem a falra függesztett festményt, tele virágokkal. Történetesen az én festményem volt, amellyel megnyertem egy pályázatot és hát milyen virágokat festettem volna, ha nem a kedvenceim. Mintha a fejemben egy villanykörte gyúlt volna, rájöttem, hogyan magyarázzam el a legegyszerűbben. A saját nyelvemen.