Tabu

C H A P T E R 34

Lainey

A kezem megállás nélkül reszketett, ahogy letettem a tálcát. A poharak egyre hangosabban koccantak egymásnak, a bennük lévő folyadék pedig kishíján kilötykölődött. Szinte ledobtam a fém tárgyat az asztalra, majd mellette megtámaszkodtam a tölgyfa bútoron. Éreztem, ahogy a remegés a kezemből elindul a karomon át a vállamig, onnan pedig mintegy villámcsapásként egészen lecsúszdázik a talpamig. Kérlek, hagyd abba. Most nem zuhanhatok össze itt... mindenki előtt. A testem megfeszült, ahogy egy meleg érintést éreztem az ujjaimnál, a fogam csikorgott amikor összeszorítva a hozzá tartozó emberre néztem. Nathan a szemöldökét összehúzva méregetett és aggodalmat véltem felfedezni mélyen ülni a szemeiben.

- Lainey, minden oké?- nem válaszoltam. Akaratlanul is, de még mindig hallottam Melanie hangját a fülemben, ahogy teljesen tudatlanul és felhőtlenül közli, hogy mennyire boldog, hogy semmi fennakadás nincs köztem és Sophie között, amiért régen együtt voltak Darren-nel. Nem hittem el. Képtelen voltam elképzelni, hogy a lány a házunkban, aki odajött a versenyére, aki taxit hívott nekem részegen, az akit elhívtam Dash szülinapi bulijára és aki most kiment a barátomat megkeresni, valóban az egykori szerelme volt. Azután nem tudom mi történt. Csak sodródtam az ebédlőben, míg oda nem állítottak az üdítőkhöz, hogy töltsem meg velük a poharakat. Azt sem tudtam melyik bolygón vagyok. Éreztem, hogy vékony jégen táncolok és csak egy lépés választ el attól, hogy beszakadjon alattam és a megsemmisülésbe fulladjak. Amikor pedig mellém lépett, édesen a szerelmének becézett és magamon éreztem a kezeit, nem tudtam másra gondolni. Őt is így becézte, így ért hozzá és suttogott a fülébe? Nem kellett válaszolnia a feltett kérdésemre és nem is láttam rajta az igyekezetet, hogy akart volna választ adni. Ismertem őt és minden kiült az arcára. Sírni akartam, üvölteni és egyszerűen csak összeesve a padlón zokogni azt kérdezve, hogy művelhette ezt velem. De nem tehettem. Itt mindenki előtt nem eshettem darabjaimra. A könyököm már alig tartotta a súlyom, amivel az asztalra nehezedtem. Nem bírtam a napszítta szőkeségre nézni, mert tudtam ha tovább néznék azokba a szemekbe, megtörnék. Tudta, hogy valami baj volt. Kimeredtem az ablakon. El akarok menekülni. Normál esetben a biciklim használnám, de a motorjával utol érne. El sem tudtam viselni a jelenlétét. Most jövök rá milyen törékeny is valójában a szerelem és mennyire a visszájára fordulhatnak a dolgok egyetlen egy rossz szóval vagy tettel is. Túl sokat viseltem el Darren-nek. A motorját nem lophatom el, nála vannak a kulcsok. Az autók maradtak, de nem tudok vezetni. Melanie és anyu eleve ki vannak zárva. Gabe és Mia kérdezősködne, rá akarnának venni, hogy maradjak és hallgassam végig Dash mentegetőzését. Nem bírnám a jelenlegi állapotomban. A tekintetem a szőkeségre siklott.

- Kérlek gyere utánam a garázsba pár perc múlva és vigyél el innen- a hangom olyan szinten reszketett a gyengeségtől és az idegtől, hogy ez az egyszerű mondat és bonyolulttá vált. Nate egy vonallá préselte a száját és hátradőlt a székében a mobiljára meredve, mintha semmi sem történt volna, de láttam, hogy egy aprót bólint. Megmozgatva elernyedt vállaim, erőt igyekeztem venni magamon és szinte parancsoltam a lábaimnak, hogy vigyenek az említett helyiségbe. Csak a konyhából kell kikecmeregnem a folyosóra, onnantól minden okés lesz. Amikor elindultam, hirtelen a talajt sem éreztem a talpam alatt, de ez nem állított meg. Nem néztem semerre, de a szemem sarkából láttam, ahogy Darren engem néz arról a helyről, ahol faképnél hagytam egy örökkévalóságnak tűnő pár perce. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, igyekeztem szinte kisunnyogni, ami nem esett nehezemre, mert a szülinapos volt a középpontban. Felhorkantam magamban. A kis folyosóra kanyarodva éreztem, ahogy az ólomsúly még nagyobb erővel nehezíti meg a mozgásom. Láttam a garázsba vezető ajtót. Pár lépés. Pár lépést. Három. Kettő...

- Elmész?- Darren hangja szinte kardszúrásként nyilalt belém. A kilincsről erőtlenül hullottak le az ujjaim, mint egy nyárból őszbe átváltó virág szirma. Én is úgy éreztem, hogy halálra vagyok ítélve. Nem akartam felé fordulni, de a testem megkövetelte őt. Ahogy pedig megláttam, legszívesebben zokogásban törtem volna ki. A vállait leeresztette, a térde kissé be volt rogyasztva, mintha bármelyik pillanatban készen állna arra, hogy a földre borulva könyörögjön és a tekintete is ugyanerről árulkodott. Sosem fájt még ennyire ránéznem.