Tabu

C H A P T E R 12

A nappaliban olyannyira megfagyott a levegő, mintha csak beköszöntött volna a jégkorszak. A szívem vadul verdesett, míg mindenki arcát átelemeztem. Christine egyértelműen szégyellte magát, idegesen birizgálta aranygyűrűjét kecses ujján és lesütötte tekintetét. Közvetlenül mellette, Melanie a száját egy hatalmas "O" alakot formálva tátotta el, de a szemei örömtelin csillantak fel. Anyu, aki pontosan velem szemben állt, olyan volt, mint egy kőszobor. Ha nem ismertem volna, azt mondtam volna semmi baja sincs. De láttam a szája rezdülésén, hogy legszívesebben elsírná magát, az ujjai ökölbe szorításán, hogy feszült és a szemében átsuhanó árnyékon a tiszta csalódottságot. Azt hittem már nem lehet rosszabb, de akkor átsiklott tekintetem a kanapén ülő Darren felét. Az ő arcán alig 5 másodperc töredéke alatt örvénylettek csőstül érzései; értetlenség, megvilágosodás, elképedés, öröm, majd a felismerés, hogy most neki kéne lépnie. Megköszörülve a torkát felállt, majd kimérten mellém sétált. Az összes szempár ránk szegeződött, ahogy Darren óvatosan összefűzte az ujjainkat. Észrevétlenül megrezzentem, ahogy meleg, puha bőre az enyémhez ért, de emlékeztetnem kellett magamat, hogy úgy kell csinálnom, mintha jelenlététől megnyugodnék és nem az ellenkezője. Ez most írtó nehéznek bizonyult, ugyanis felrémlettek bennem az este képei, amikor először ennyire közel kerültünk egymáshoz. Mégis kissé elmosolyodva, közelebb húzódtam hozzá.

- Sajnálom Christine, de nem is láttuk, ami történt. Akkor már rég a belvárosban sétáltunk- ügyesen hazudott, ugyanis a belváros pontosan az ellenkező irányban volt, mint, ahol Rixton-t szétverte. Egyetértően bólintottam, ügyelve arra,hogy csak a magas, szőke asszonyon tartsam a szemeimet. Talán összeroskadtam volna, ha mégegyszer anyu elkeseredett ábrázatát kellett volna látnom.

- Értem. Ne haragudjatok. Ezer bocsánat, én csak...- idegesen a hajába túrt, annyira látszott mennyire kétségégbeesett.

- Megértjük és sajnáljuk a történteket. Ha bármiben tudunk, mi szívesen segítünk - mondtam szomorúan, ezzel próbálva megnyugtatni a nőt. Láthatólag megkönnyebbült: mély lélegzetet vett és leejtette a vállait.

- Köszönöm- mosolyodott el halványan, majd Mel felé fordult, aki még mindig tátott szájjal bámulta az egymásba fonódó ujjainkat - Akkor most megyek. Neharagudjatok a zavarásért. Csütörtökön találkozunk- köszönt el kedvesen, majd Mel felébredt a bódítatból és sietősen felajánlotta, hogy kikíséri. Talán még feszélyezetebb lett a helyzet ezek után. Anyu szüntelenül kémlelt minket és azt, ahogyan egymáshoz értünk. Egy kis undor szántotta végig már öregedő, de még mindig gyönyörű arcát és csak akkor tudta levenni rólunk szemét, amikor Melanie visszajött.

- Ez most egy vicc?- szinte sipította, majd izgatottan a szívére tette a kezét. Nagyot nyelve egymásra pillantottunk a mellettem lévő fiúval. Csokoládé íriszei, most bizonytalanságot sugalltak, mintha attól félt, volna, hogy meggondoltam magam és amint lelép Christine, én is ledobom magamról a felvett szerepem. De tudtam, ha Mel vagy anyu megtudná mit csinált Dash, többé nem néznének rá jó szemmel bármennyire is szeretik. Arról nem is szólva, ha ez kitudódik nem kizárt, hogy lába kél az igazságnak és Christine fülébe jut. Tudtam, hogy anyu is ugyanannyira szerette Darren-t,,mint Melanie, úgy nevelgette közel 10 évig, mintha a saját gyereke lenne. Dash megszorította a kezem, mintha azt kérdezné "És most?". A számat egy vonallá préselve fordultam vissza Mel felé. Istenem, ezt még meg fogom bánni.

- Nem vicc, tényleg... együtt vagyunk. Vagy nem... nem is tudom- tétóván Darren felé döntöttem a fejem, megerősítést várva.

- Igen- mosolygott le rám, olyan ragyogóan, mint még soha. Tudtam, hogy ez a mosoly minden lány szívét megdobogtatja, eddig küzdöttem is ellene, nem akartam a "többi lány" közé tartozni, de abban a pillanatban, mintha egy kicsit túlságosan is beleéltem volna magam a szerepembe és hagytam, hogy az érzéseim árja sodorjon magával. Csak abban reménykedtem, hogy ez a kis áramlat, nem egy sziklákkal sűrített vízesésbe torkollik. Nem akartam esni. Sem pofára, sem pedig szerelembe - Együtt vagyunk- közölte egy örökkévalóságnak tűnő szünet után valamivel halkabban, csak rám összpontosítva. Szinte hallottam, ahogyan szikrák pattognak, minden egyes másodperccel, míg tovább nézzük egymást, de nem volt mit tenni, a tekintetünk mintha összekötötték volna. Nem tudtuk és nem is akartuk levenni egymásról a szemünk, de kénytelenek voltunk, ugyanis Melanie hirtelen a nyakunkba ugrott. Kicsit megtántorodva öleltük vissza az ujjongó nőt, aki az egyik karját az én nyakamba, a másik nagynehezen, a magasságkülönbség miatt, Darren nyakába akasztotta. Halványan mosolyogva simogattam Mel hátát, akiből hirtelen ömleni kezdtek a szavak. Én reménykedtem, hogy egyszer megtörténik. Mikor jöttetek össze? Hogyan történt? Remélem jól bánsz Lainey-vel fiam, különben kapsz! Mi történt azzal a másik kislánnyal? Egy idő után teljesen elvesztettem a fonalat és csak nevetve eltoltam magamtól a nőt, hogy lassan mindent tisztázzunk, már nem mintha ezek bármelyikére is tudtam volna válaszolni. Ám ekkor anyu reszelős hangon megszólalt;