Tabu

C H A P T E R 32

Lainey

- Darren, kérlek ne!- könyörögtem elfojtott hangon, míg próbáltam lefejteni a kilincsbe görcsösen kapaszkodó ujjait onnan.

- Lainey, menj az utamból!- szólt rám élesen, míg határozottan, de még mindig óvatosan próbált eltolni az útjából. Makacsul küzdött a bika erejével, ami úgy látszott fáradhatatlan és legyőzhetetlen. Viszont a bennem túltengő adrenalin és a félelem, hogy szétveri a bátyja képét, nem hagyta, hogy feladjam. Ez a hatalmi játék kettőnk között nem igazán húzódott sokáig. Darren beleunt az egészbe és nemes egyszerűséggel átfonta a derekam és eltett az útból. Hallottam, ahogy morog valamit az orra alatt, majd ismét az ajtó felé indult, de én konokul megragadtam a karját és minden erőmmel az ágyam felé kezdtem el húzni, hogy minél messzebb kerüljön a kijárattól. Ez volt az a pillanat, amikor Dash megelégelte ezt az egész hercehurcát és idegesen felém fordult - DELANEY!- üvöltötte a képembe, mire annyira megijedtem, hogy teljesen elhűlt bennem a vér és a testemben, mintha egyfajta hullamerevség alakult volna ki. Bár a testem szinte teljesen lemerevedett, a szívem igenis tudta a dolgát és megint úgy végezte, mintha sietnék. Darren arcéle kirajzolódott, ahogy az állkapcsa olyannyira megfeszült, hogy szinte gyémántot lehetett volna vele vágni. Izmos vállait hátra húzta és mély, nagy levegőt vett. Szinte pofán vágott az a mérhetetlen ridegség és könyörtelen harag, ami a barátomból csak úgy áradt az irányomba. A szobát csak nehéz zihálásunk töltötte be, ahogy némán és tanácstalanul bámultunk egymásra. A tekintete egyre jobban átváltozott másodpercről másodpercre. Haragos, rémült, értetlen, elképedt, tehetetlen, megilletődött, megvető és ismét dühös. Minden egyes új kifejezés az arcán, mintha egy újabb dárdát hajított volna belém. De minden gesztikulációja egyszerűen semmi volt a szavaihoz képest, amit a fejemhez vágott.

- Mikor történt?- szűrte ki a fogsora közül a szavakat, amik pengeként hasítottak át a lényemen.

- M-Ma délután- hebegtem reszketve.

- És nem mondtad el?- vonta fel a szemöldökét kérdőn, én pedig igyekeztem egy lépést hátrálni, de megragadta a csuklóm és közelebb húzott, mint szerettem volna. Sosem hittem, hogy egyszer nem akarok majd közel lenni a barátomhoz, nem akarom, hogy megérintsen, sem, hogy rám nézzen. Így nem. Mint egy megveszett bika, akinek egy szálon függ, hogy mindent szétromboljon maga körül. Az a vékonyka szál pedig én voltam.

- Most akartam- nyeltem egyet, mire csak mérgesen összefutott a szemöldöke. Szemeivel, amik most égtek a haragtól, felpillantott a faliórámra majd gúnyosan elnevette magát. Olyan mély és öblös hangja volt, mintha maga Lucifer röhögött volna a képembe.

- Most akartad, mikor már szinte este van- bólogatott, majd egy szó nélkül elengedte a csuklóm, amit azonnal magamhoz is rántottam. Eddig a pillanatig észre sem vettem mennyire is fájt az, amit csinált - Megcsókolt, nem mondtad el, most pedig véded- fonta keresztbe a karját a mellkasán.

- Csak nem akarok problémát generálni itthon- magyaráztam neki, szinte már esedezve, mire ciccegett egyet, majd felém lépett olyannyira, hogy alig férjen el közöttünk, még a bent rekedt levegőnk sem. Egy ideig nézett, sötét és kihűlt tekintetét az arcomon tartotta, majd megingatta a fejét.

- Csalódtam benned- azzal hátat fordított és kivágta az ajtómat. A fa széle egyenesen a falamnak ütődve esett szét, amire olyannyira összerezzentem, hogy éreztem; kezdenek kibuggyanni az eddig nagy nehezen visszatartott könnyeim. Magamat átölelve bámultam, ahogy kiviharzik a folyosóra, a bátyjának a fél vállával nekimegy, majd vissza sem nézve lesiet a lépcsőn.