R-EVOLUTION (BEFEJEZETT)

1

 Én már abba a világba születtem, ahol előszeretettel alkalmazták ezeket a saját akarat nélküli gépkreálmányokat. Lassan felváltották az emberi munkát, és ez még nem is jelentett gondot. Hisz ki ne akarna egy olyan világban élni, ahol nem kell dolgoznia?

Amiről viszont senki se tudott, hogy a túlbuzgó nagyagyak már évtizedek óta kísérleteztek valamivel. Valami újjal. Nekem már csak halvány emlékeim vannak, hisz még kicsi voltam, amikor megjelentek ők. Szép fokozatosan iktatták be őket az emberi hétköznapokba, így senkinek se tűnt fel, hogy lassan a robotok is ruhát viselnek. Ezek a teremtés hévében elragadott tudósok ugyanis létrehoztak valamit, ami nem ember, de már nem is robot. Hogy hogy, és milyen körülmények között hozták őket létre, az titkosított információ. Mi hétköznapi emberek csak annyit tudunk róluk, hogy vér helyett olaj kering az ereikben. Legalább is, ha vannak ereik. Az egész testük úgy működik, akár egy embernek, azt az apró bökkenőt leszámítva, hogy nem azok. És ahogy már sejtitek, igen, itt kezdődtek a problémák. 

Lassan egyre több ilyen lényt helyeztek forgalomba, egészen addig, amíg a régi robotok nyomtalanul el nem tűntek. A kormány pedig mit csinált? Ahelyett, hogy észrevette volna a baljós jeleket, akár egy látását vesztett süket, szemellenzővel figyelte a történéseket, és nem tett semmit. Egyedül a teremtőik gondoltak rá, hogy baj lehet a határtalan kapzsiságukból, ezért is ültettek minden ilyen lénybe önmegsemmisítő chipet, aminek a kapcsolóját egy fegyveres őrökkel őrzött tárnában tárolták. Persze ez az információ szigorúan titkos volt, vagyis annak kellett volna lennie. A robotok mégis tudomást szereztek róla. Nem mutatták még a legapróbb jelét se annak, hogy tudnák, de amint lehetőségük nyílt rá, és ahogy eljött az idő, léptek ellene.

Hiszen ők se hülyék.

Mivel átvették az emberek munkáit, teljes hozzáférésük volt a város energiaellátó rendszeréhez, és mielőtt elkezdték volna a felkelést, lekapcsolták az áramot, és elvágtak minden kapcsolatot a szolgáltatásokkal. Olyan volt, mintha egy tökéletesen kidolgozott terv alapján cselekedtek volna.

Amint kiiktatták az áramot, betörtek a kapcsolóhoz. Senki se tudta megállítani őket. Aki az útjukba állt, az halott embernek könyvelhette magát. Könyörtelenül lemészároltak minden egyes őrt, aki lőtt rájuk.

De csak azokat.

Csak azokat bántották, akik ellenálltak. Mindenki mást, mint a pók a legyeket, összefogdostak, és begyűjtöttek. Elvitték őket, de hogy hova az még a mai napig is rejtély számomra. Voltak, akiknek sikerült elmenekülnie, közéjük tartozok én is.

Bár kevesen maradtunk, de próbálunk túlélni. Hisz, ki tudja, lehet, mi vagyunk az emberiség utolsó tagjai. És ahogy a mondás tartja, csapatban erősebb a lélek, így hát én sem vagyok egyedül. Egyel alattam a panelház alsóbb szintjén egy apuka lakik a kislányával, velük szemben pedig egy ezeréves öregasszony, akinek olyan ráncos az arca, akár egy elefánt bőre. Ők lettek a családom.

Minden nap összegyűlünk, és megbeszéljük, ki menjen le az utcákra élelmet szerezni. Gondolom, mondanom sem kell, vagy rám, vagy az apukára esik a választás, hiszen mi vagyunk olyan korban.

Bevallom őszintén, nem nagyon szeretek lejárkálni. Az üres utcák és a csend nyomasztó, és veszélyes hely lett. Ahol pár napja még nyüzsgött az élet, emberek jöttek mentek, autók pufogtak, most robotok várnak minden egyes sarkon. Persze a panelban - amit most már nyugodt szívvel hívhatok otthonnak - se érzem magam teljesen biztonságban. Rettegek elaludni, mert félek, hogy arra kelek, hogy robotok rúgják rám az ajtót, majd ahogy az eddigi összes embert, elhurcolnak, ki tudja hová.

Ahogy leszáll az éj, és sötétség borul a városra, hallom az emberek kétségbeesett kiáltásait, és a gépek zakatolását. Hallom, ahogy ezek a szörnyű kreálmányok összefogdossák a még szabadon maradt embertársaim, és rettegek. Rettegek, hogy rám találnak.