R-EVOLUTION (BEFEJEZETT)

30

- Jäger! - Az ablaküvegre tapadt arccal integettem neki, nagy valószínűséggel ezzel halálra rémisztve a másik három pácienst. Mosolyogva visszaintegetett, és hevesen magyarázva mutogatott valamit. Persze nem hallottam, az üvegen nem jött keresztül a hangja.

- Hol tudok bemenni hozzá? - Kérdeztem idegesen, talán hangosabban is a kelleténél.

- Az ajtón. - Vigyorgott Jürgen.

Már majdnem megkérdeztem, hogy milyen ajtón, amikor észrevettem. Ott állt, egy méterre az üvegablaktól. Kedvem lett volna a falba verni a fejem, hogy eddig nem vettem észre.

Az ajtó elé ugrottam, és sietve megpróbáltam kinyitni. De csak nem sikerült. Hiába rángattam a kilincset, nem nyílt. Nem tudom, hogy a kezem remegése, vagy a mérhetetlen ügyetlenségem játszott-e szerepet benne, de miután Jürgenék megelégelték a sikertelen próbálkozásom, kinyitották az ajtót.

- Jäger! - Visítottam, és vakon az ágya felé száguldottam. - Jäger!

- Helen! - Mosolygott, boldogságtól csillogó szemekkel. A karjait ölelésre tárta.

- Jäger! - Rohantam, és megöleltem. Él. A tudat villámként hasított végig rajtam. Az elmúlt napok aggodalmát végre felváltotta a megnyugvás. A testem ekkor adta fel. A lábaim elgyengültek, a mellkasára borultam, és utat engedtem a könnyeimnek.

- Semmi baj, Helen. - A karjaiba zárt.

- Azt hittem, hogy meghaltál! - Szipogtam. A hangom eltompult az ölelésben.

- Semmi baj. Most már minden rendben lesz. - Dörmögte kedvesen, a hajam simogatva.

- Jó újra látni. - Kibújtam az öleléséből, és feltápászkodtam. Megpróbáltam összeszedni magam, és a gondolataim. Szembesíteni akartam a tetteivel, de az érzelmeim átvették az irányítást. Örültem neki, hogy életben van, még ha dühös is voltam rá. Tudatni akartam vele, hogy mennyire megijesztett, ehelyett megöleltem.

- Téged is, Helen. - Mosolygott. - Hihetetlen, hogy hogy megváltoztál. Két napig nem látlak, és voilà, egy elegáns hölgy áll előttem. Hol szedted így rendbe magad?

- Kibérelt egy hotelszobát. - Jött a válasz mögülem. Jürgen az ajtó mellett állt. Keresztbe font kézzel támasztotta a falat.

- Valóban? - Vigyorgott Jäger, közben sejtelmesen összenéztek.

- Ha láttad volna - Kuncogott Jürgen.

- Elég! - Vágtam a szavába, és dühösen hátranéztem. - Megtennéd, hogy egyedül hagysz minket?!

- Persze. - Vakkantott, és ellökte magát a faltól. Mielőtt viszont kiment volna, mellénk sétált, és ökölpacsit váltott Jägerrel. - Akkor szia. Majd még összefutunk.

- Köszönöm, hogy vigyáztatok Helenre. - Viszonozta Jäger a gesztust. Jürgen két ujjal szalutált, aztán hátat fordított nekünk.

Idegesítő lassúsággal hajtotta be a gyengélkedő ajtaját. Nem szólaltam meg, amíg ő és Günter alakja el nem tűnt az ablakból. Csak ezek után fordultam vissza Jägerhez, ezúttal komoly tekintettel. Rám pillantva az ő arcáról is eltűnt a mosoly, és értetlenül behúzta a nyakát.

- Mi... Mi a baj, Helen? - Biztos voltam benne, hogy tudja, hogy most jön a feketeleves.

- Hogy mi a baj?! - Próbáltam higgadt maradni, és ügyelni arra, hogy a könnyeim ne csorduljanak újra ki. - Mégis hogy képzelted, ezt az egészet? Lelöveted magad... Hogy lehetsz egyáltalán életben?! Tudod, milyen szarul éreztem magam?! - Kedvem lett volna megütni, de tekintve, hogy kötések, és varratok futottak végig a testén, kímélnem kellett.