R-EVOLUTION (BEFEJEZETT)

26

Mi? Nagy lendülettel hátrafordultam. A szívem hevesen vert az izgatottságtól.

- Jäger él? - A hangom átitatta az öröm és a félelem furcsa együttese. Valahol mélyen még ott bujkált bennem a remény, hogy életben van, éreztem, hogy életben kell lennie, valahol meg tudtam, hogy nem kéne fals reményekkel hitegetnem magam.

Günter olyan arcot vágott, mint akit gyomron vágtak, legalább is egy pillanat erejéig, amit sikerült elcsípnem. Jürgen pedig hátradőlt, és a szája sarkában apró mosollyal inkább a plafont fürkészte. Hallgattak, egyértelmű válaszát adva annak, hogy valami nem stimmel. El akartam futni, de ha valóban igaz, hogy Jäger életben van, nem tehettem. Szüksége volt rám, én nekem is rá... Valamilyen szinten. Ezért volt olyan nehéz megtenni a következő lépést.

- Épp csak annyira, amennyire egy tüdőn lőtt katonai robot élhet. - Hagyta rám Günter, és vigyorogva oldalba könyökölte Jürgent, mintha valami elméset mondott volna.

A váróterem forgott körülöttem. Jägert nem tüdőn lőttem. A golyó egyenesen a szívébe fúródott. Lehetséges, hogy mellément?

Legszívesebben mosolyogtam volna, ha nem lettem volna ennyire összezavarodva. Tétováztam, bizonytalanul léptem párat Jürgenék felé, aztán megtorpantam. Épp annyira akartam megtudni az igazságot, mint elfutni. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az egész terem engem bámul, mintha csak egy színdarab része lennék, és azt lesnék, mi lesz a következő lépésem.

Megfordultam, de mielőtt kiléptem volna az ajtón, visszapillantottam. Jürgen továbbra is a plafont nézte, keresztbe font karral, és úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, hogy éppen szökni készülök. Végül is, lehet, hogy már előre tudta. Günter viszont a tekintetével szinte lyukat égetett a homlokomra. Olyan mereven és ugrásra készen bámult, mintha minimum lenyúltam volna a reggelijét. Lehet, hogy így akart visszatartani, de nem sikerült neki. Úgy tűnt, már egyikük se fordít nagy odafigyelést arra, hogy maga mellett tudjon, mintha csak az lett volna a céljuk, hogy idehozzanak, és nem kaptak más parancsot.

Még mielőtt kettőt számolhattak volna, föltéptem az ajtót, és kirohantam. Szélsebesen végig a folyosón, egyenesen a kijárat felé. Futottam, de majdnem fölöslegesen. Se Jürgen, se Günter nem követett. Úgy tűnik, ottmaradtak a váróteremben, én pedig úgy éreztem, hogy elvesztem. Elfutottam, de most mit csináljak? Nincs hova mennem, nincs kihez fordulnom hacsak össze nem futok Akikoékkal, amit erősen kétlek.

Tétován sétáltam a porta felé, és mielőtt kiléptem volna a fagyos utcára, bekopogtam a portáshoz.

Egy halványszürke, fakózöld szemű robot nyitott ajtót. Az orrán vastag keretes szemüveg csücsült, de lencse nélkül. Mintha csak azért hordaná, hogy jobban illjen egy portás megjelenéséhez.

- Mi tetszik? - Előregörnyedt, púpos háttal állt előttem, így pont a vállamig ért. Mohazöld zakó, és kávéfolttal díszített inget viselt, a zsebéből pedig egy zsebóra aranylánca lógott. Olyan régiesen festett, mintha csak a 1980 - as évekből csöppent volna ide.

- Jó napot. Csak annyit szeretnék kérdezni - Lassan lehúztam a pulóver cipzárját és kibújtam belőle. - hogy ezt a pulóvert át tudja-e adni egy Jürgen nevű katonai robotnak.

A portás előrenyújtott nyakkal végigmérte a fekete pulcsit, és feltolta a szemüveget az orrán.

- Én át tudnám, csak tudja, annyi katonai robot halad át - itt az állával a kijárat felé bökött - ezen az ajtón itt, hogy számon se tudom tartani. És ráadásul mind ugyan úgy néznek ki...

Kicsit megkönnyebbültem. Ha már egy robot azt mondja, hogy ugyan úgy néznek ki, nem csak én vagyok az, aki nem tud különbséget tenni Jäger és Jürgen között.