R-EVOLUTION (BEFEJEZETT)

39

- Jäger... - Látszott rajta, hogy nagyon nincs jól.

A szeme elvesztette azt a vidám csillogást, mégis könnyektől fénylett. Alig láthatóan előre hátra ringatózott a kádban, a golyó pedig még mindig ott volt a hátába fúródva. Már egyáltalán nem tűnt tomboló szörnyetegnek, sokkal inkább egy kisgyereknek, aki háború közben a sarokba bújt. Akkor láttam először sírni. Eszembe jutott a legelső katonai robot, akit életemben láttam, és hogy mennyire meglepett, hogy sír. De ezúttal már tudtam, hogy akkor abban a pillanatban a társával együtt belőle is meghalt egy darab. Talán ezt érzi most Jäger is?

- Mi a baj? - Kérdeztem, és odasiettem mellé a kádhoz. Aggódtam érte.

Remegett. Maga elé meredve bámult a semmibe, és nem reagált a hangomra. Ekkor vettem észre, hogy milyen görcsösen szorítja magához a térdeit. Az egész teste feszült volt, és motyogott.

- Sajnálom. - Cincogta újra, és újra. - Úgy sajnálom.

- Jäger. - Bizonytalanul a vállára tettem a kezem. Összerezzent, de továbbra se nézett rám.

- Menj ki. - Nyöszörögte.

- Jäger, mi a baj? - A hangom kemény volt az aggodalomtól. Sokáig nem válaszolt.

- Én nem akartam... - Szűkölt végül. Tudtam mire gondol, és elszorult a szívem.

A hátára csúsztattam a kezem, és biztatón simogatni kezdtem. A bőre még a meleg víz ellenére is hideg volt. Éreztem rajta a hegeket, a kiálló gerincét, és akkor értettem meg igazán, hogy él.

- Semmi baj. - Próbáltam kedvesen mosolyogni, de nem ment. - Most már minden rendben van. 

- Nincs. - Motyogta, és megtörölte az orrát. Abban a pillanatban pont úgy nézett ki, mint egy riadt, maszatos kisfiú. - Azt hittem, hogyha átvesszük az irányítást, minden rendbe jön, boldogok leszünk és többet nem kell majd... Hogy többet nem...

- Tudom. - Csendesen néztem, ahogy az arcán csorognak a könnyek.

- Nem, Helen, te ezt nem érted. - Szipogott, és remegve megtörölte a szemeit. - Minden egyes alkalommal amikor - Nehézkesen mondta ki a szavakat. - meg kellett ölnünk valakit a másik oldalról, azt mi is éreztük. És ha ellenálltunk, megkínoztak minket... Azt hittem, hogy soha többet nem kell majd megélnem a halált, utálok meghalni!

Éreztem, ahogy megremeg, és újra megfeszül a teste. Pár másodperccel később pedig öklendezve előre görnyedt, és a kádba hányt. Néztem, ahogy a víz lassan egybefolyik a szürke folyadékkal. Jäger visszaült, a karjaival a mellkasához fonta a lábait, és erőtlenül megszólalt.

- Majd feltakarítom... - Suttogta.

- Ezt most hagyd. -  Az én torkom is elszorult. Fogalmam sem volt, hogy mit kellett átélnie a katonaságban. Ahogy azt se, hogy mi mindent nem tudok még. - Most az a legfontosabb, hogy jobban legyél.

- Nektek jó... - Motyogta. - Ha öltök, egy idő után már nem éreztek semmit. És azt hittétek, hogy ez nálunk is így lesz majd. - Mélyet sóhajtva a kezei közé temette az arcát. - Tudod milyen rossz érzés újra, és újra átélni a fájdalmat? És látni, hogy mire ráeszmélsz, hogy mit tettél, már késő?!

- Semmi baj, Jäger. - Próbáltam lágy hangon beszélni, hátha az megnyugtatja. - Ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyet kellett tenned, jó?

- De én nem akartam. - Nyöszörgött, és az ujjai közül rám nézett. Akkor először. A tekintete pedig nem az a Jägeré volt, akit megismertem. A szeme úgy foszforeszkált, mint egy macskáé a sötétben. Egyenesen ijesztő volt, de igyekeztem nem hátra hőkölni.