R-EVOLUTION (BEFEJEZETT)

29

- Nem szeretem a feketét...

- Pedig jól áll. - Jegyezte meg Jürgen. - Megy a hajadhoz.

- A kéket szeretem! Nem értem, hogy miért nem választhattam én kabátot. Elvégre is, én fogom hordani, nem te!

- Azért, mert télre készülsz, nem buliba. Az a farmerdzseki semmit se fog érni ha esik a hó, ellentétben ezzel. - Itt a fekete, barna műszőrmés pufajkára bökött, amit rám erőltettek. Nagy volt, még rám is, és szerintem férfi kabátnak készült. Persze nem vitatkoztam. Ezekkel nem lehet vitatkozni... Jürgennek viszont egy dologban igaza volt. A télikabátba pillanatokon belül belesültem, és mire kiértünk a boltból, folyt rólam a víz. Elhatároztam, hogy amint megszabadulok tőlük, búcsút mondok a kabátnak is. Jäger biztos nem lesz ennyire pióca.

- Günter hova tűnt? - Körülnéztem. Meg mertem volna esküdni, hogy az előbb még mögöttünk caflatott. Mióta Jürgen leszidta, talán még jobban magába fordult.

- Elment, hogy helyet foglaljon a Felix falatozóban.

- Ez valami kínai gyorskajálda...? - Ráncoltam az orrom. Bár amilyen éhes voltam, talán még egy denevért is képes lettem volna megenni.

- Nem, miért? Inkább tésztalevest ennél? Vagy valami szecsuani cuccot? Olyan rizsgolyót? Szusit? - Kérdezte Jürgen, közben elém állt, és nyakig felhúzta a cipzárt a kabátomon. A tekintete azt sugallta, hogy kiborul, ha rábólintok a kérdésére. Elvégre az elmondása szerint Günter már foglalt asztalt valahol.

- Nem, csak... Jürgen! - Elütöttem a kezét. - Itt vagyunk egy bevásárlóközpont kellős közepén... Halálra sülök, ebben a kabátban, le szeretném venni! - Nem akartam elhinni, hogy magyarázkodnom kell egy robotnak. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek.

- Jól van, na, nyugi, csak segíteni akartam. - Emelte maga elé a kezeit.

- Nem kell! - Morogtam, miközben fújtatva kibújtam a nehéz kabátból.

- Meglátod, majd ha ettél, jobb kedvre derülsz! - Biztatott.

Jürgen előttem sétált, de a fél szemét rajtam tartotta, nehogy eltűnjek a tömegben. De be kell vallanom, ezúttal nem is akartam igazán eltűnni. Követtem, és reménykedtem, hogy minél hamarabb ehetek. Nem éreztem éhséget, de gyenge voltam, és tudtam, hogy ennem kell, hogy visszanyerjem az erőm.

- Jürgen. - Mellé siettem.

- Hm?

- Te voltál már ebben a kajáldában? - Reméltem, hogy megnyugtató választ kapok majd, ami magába foglalja, hogy nemsokára odaérünk.

- Én, még nem. - Válaszolt, miközben megcsóválta a fejét. - De Günter már ezerszer, és azt mondta, hogy ott készítik a legjobb hamburgereket. A Parancsnok mindig hamburgert zabált, és amikor iderendeltek minket a városba, hogy leverjük a lázadókat, Günter mindig onnan hozott neki kaját. Mi ugye nem ehettünk volna, de Günter mindig kettőt vett, és az egyiket megtartotta. - Felnevetett, a szeme elé táruló emlékeken.

- Ki az a Parancsnok? - Kérdeztem kíváncsian. Jürgen erre egy pillanat alatt elkomorult.

- Senki. - Kis hallgatás után végük kelletlenül kinyögte. - Egy ember, akihez tartoztunk. De ez már a múlté.

- Meghalt?

- Nem. Börtönben van. Nem ölhetjük meg.

Az utolsó mondata megrémített. Mégis mit jelentsen ez? Ha lehetne, megölnék? Jürgen elmosolyodott, ahogy meglátta a fancsali képem.

- Ne aggódj Helen, rossz ember volt, azt kapta amit érdemelt. Vagyis enyhítve.

- Mit csinált? - Halkan tettem fel a kérdést, abban sem voltam biztos, hogy Jürgen hallotta. De kis hallgatás után megszólalt.