R-EVOLUTION (BEFEJEZETT)

36

Valami sötét folyosón sétáltam. Nem tudtam, hogy hogyan kerültem oda, hogy honnan jöttem, vagy hogy hova megyek. Nehezen tettem a lépteket, mintha a hideg fekete kőpadlót lekenték volna enyvvel. Sötét volt, és féltem. Olyan érzés kerülgetett, mintha követne valaki. El akartam bújni, menedék után kutattam a kihalt folyosón, amikor egyszer csak egy ajtóra találtam. Fehér fény szűrődött ki alóla, és amikor benyitottam, egy férfi fogadott.

- Apa? - Suttogtam. Oda akartam futni, megölelni, de a talpam a földhöz ragadt.

- Helen?  - Fordult felém, hozzám hasonló értetlen arckifejezéssel.

- Hol vagyunk? - A hangom elnyelte a fehér fény, egyszerre volt hangos, és halk.

- Nem tudom. -  Az arcára aggodalom ült, a következő pillanatban pedig egy rózsaszín szempár bukkant fel mögötte.

Minden olyan gyorsan történt... Egy robot volt, megragadta, és magával rántotta a fehérségbe. Próbáltam kiáltani, utána rohanni, de nem mozdult a testem. A derekam köré két csontos kar kulcsolódott, és visszarántott a fekete folyosóra.

A következő pillanatban kipattant a szemem, és felültem az ágyban. Egy pillanatra nem tudtam, hogy hol vagyok, sötétség és hideg levegő vett körbe. Remegtem, a szívem pedig úgy kalapált, mintha lefutottam volna egy maratont. 

A szemem előtt apa arca lebegett. Még mindig nem értettem, hogy miért álmodtam vele, hisz, már hónapok óta nem láttam.

Ahogy a szemem hozzászokott a sötéthez, minden kirajzolódott körülöttem. A szoba, a falak, a nyitott szekrény, a fegyverek a földön... Megállapítottam, hogy valahol hajnali egy körül járhatott.

Lassan visszabújtam a párnák közé, és az orromig húztam a takarót. Bármit is álmodtam, rendesen kiizzasztott. Jäger a hátára fordulva feküdt mellettem, és alig hallhatóan nyöszörgött. Néha megrándult a válla, vagy az arca, de ezentúl nem mozgott. Fura volt így látni, csukott szemekkel. Fura volt aludni látni, elvégre mégiscsak robot...

Az oldalamra fordulva lehunytam a szemem, és egy mély levegővétel kíséretében megpróbáltam visszaaludni.

Már majdnem elnyomott az álom, amikor egy iszonyatos üvöltés visszarántott a valóságba. Jäger zihálva lefordult az ágyról, magával rántva a takarót is. Olyan hirtelen, és akkorát kiáltott, hogy én is sikítottam.

- Úr Isten, Jäger! Jól vagy?! - Kérdeztem, a matrac szélére kúszva. Jäger az ágyba kapaszkodva ült, még mindig takaróba gabalyodva, és kábultan kapkodta a levegőt. Ahogy észrevett, megpróbálta rendezni a lélegzetét, és felkelt a földről.

- Igen, jól vagyok... - Mosolygott szelíden, mintha az előbbi meg se történt volna. - Csak megöltek álmomban.

Gondosan betakarta magát, és felém fordult.

- Nem tudtam, hogy a robotok is álmodnak... - Motyogtam.

- Hát... Én inkább rémálmodok. - Válaszolt kelletlenül. - Sajnálom, hogy felébresztettelek.

- Ami azt illeti, én már fent voltam. - Felé fordultam, és a halványan világító szempárba néztem.

- Hogyhogy? Te is rosszat álmodtál? - Tudakolta.

- Igen... - Bólintottam. - Egy sötét folyosón sétáltam, és egyszer csak találkoztam apával... Aztán elragadta valami rózsaszín szemű robot, én pedig semmit se tudtam tenni, mert valaki lefogott hátulról... És nem láttam, csak a csontos kezeit. Még szerencse, hogy felébredtem. Nagyon para volt...