R-EVOLUTION (BEFEJEZETT)

8

Csak az járt a fejemben, hogy bejutott, életben van, és hallotta, mit is mondtam róla. Hallotta, ahogy azt mondjuk, meg akarjuk ölni. Bejött, hogy bosszút álljon?

Teljes testemben remegtem, és előre léptem.

- Van ott valaki? - Kérdeztem, mintha nem tudnám. Remegve becsuktam magam után az ajtót, így még az eddiginél is sötétebb színbe taszítva a raktárt. Most már nem csak a robot szeme, hanem a vállán és hasán futó csíkok is igaz, alig láthatóan, de foszforeszkáltak. Azzal a fénnyel, amit csak akkor látsz, ha nem nézel oda.

- Shhh. - Csitított valakit. Biztos voltam benne, hogy Ricky is vele van.

- Ki van ott?! - Emeltem fel a hangom, persze nem kaptam választ.

Közelebb oldalaztam, megkerülve a polcsort, magam elé tartva a vasrudat, és ahogy befordultam, minden a szemem elé tárult.

- Fuss! - Kiáltott fel a robot, és az első kezébe kerülő tárgyat felém dobta. Kitértem előle, miközben egy apró, fekete alak ugrott ki mögüle és elsuhant mellettem a polcsorok közé. A robot sírva odébb kúszott, és csak ekkor vettem észre, hogy nem tud lábra állni.

- Kérek, kegyelmezz! Ne bánts! - Cincogta.

Hiába volt sötét, amennyire hozzászokott a szemem, láttam, milyen borzasztó látványt nyújtott. Valahol mélyen megsajnáltam.

Olyan megrendítően sírt. Sírt. Sírt, akár egy ember.

- Kérlek! - Könyörgött, a hasán kúszva.

Elé léptem, és elvágtam az útját. Valahogy nem jött szó a számra, olyan megrázó látványt nyújtott. Elszorult a torkom.

Ekkor a fejét a földre nyomva, a kezeit pedig felé emelve, összekulcsolva könyörgött.

- Kérlek, kegyelmezz! Ne bánts!

Olyan képet festett, mintha megbocsájtásért esedezne egy Istenhez. Egy kegyetlen Istenhez.

Elbizonytalanodtam. Mégis mit kéne csinálnom? Még sose borult a lábam elém senki. Kényelmetlenül éreztem magam.

Legszívesebben letérdeltem volna, hogy felsegítsem, és megnyugtassam, hogy biztonságban van, de nem bírtam mozdulni. A vasat szorítottam, és némán bámultam. Rickyért jöttél, emlékszel?

Ekkor valami kemény tárgy repült a fejemnek, majd koppant a földön. Olyan hirtelen ért, hogy nem tudtam mit reagálni. Szerencsére a fejemen lévő kötés tompított, de azért odaszorítottam a vasat, hogy ne dagadjon fel. Megfordultam, és a sötétségbe meredtem. Egy apró alak kukucskált az egyik polc mögül. Elindultam felé, mire felkapott valamit a földről.

- Ricky, ne! - Kiáltott fel a robot, és megragadta a bokám. - Rohanj!

A nadrágomba markolt, és úgy lógott rajtam. Ekkor esett le, hogy a fiút védi. Összekevert azokkal a kegyetlen férfiakkal, akik bántották.

Ekkor fény vakított el, kénytelen voltam magam elé tartani a kezem, és hunyorogva próbáltam kivenni az apró alakot. Foltok homályosították el a képet, Ricky egyenesen a szemembe világított a zseblámpájával. Már lendítette a kezét, benne a kerek tárggyal, hogy megdobjon, amikor felkiáltottam.

- Ricky, ne! Én vagyok az!

Az arcára döbbent kifejezés ült ki, és leengedte a karját, a fény már nem vakított többé.

- Helen? - Kérdezte motyogva.

- Nem, majd a szentlélek! - Morogtam, miközben megpróbáltam kiszabadulni a robot szorításából. - Akiko már égen földön keres, teljesen kikészült. Mégis hogy képzelted, hogy csak úgy eltűnsz?! - Korholtam. - Azonnal indíts kifelé! - Mutattam az ajtóra.