R-EVOLUTION (BEFEJEZETT)

27

- Jäger halott. És... Én öltem meg.

Mike nem válaszolt. Hallgatott. Nagyon sokáig hallgatott, és gyanakvó tekintettel méregetett. Azt gondoltam, hogy itt vége, lead valami robot rendőrségre, de nem tette. Helyette inkább belekortyolt az italába, közben pedig egy pillanatra se vette le rólam a szemét.

- Tudtam, hogy valami nem stimmel vele. - Morogta, a tekintete pedig elsötétült. Mintha kioltották volna belőle a ragyogást. Komoly volt, és hideg. - De Helen... - szünetet tartott. - Nem halt meg.

A szívem akkorát dobbant, hogy talán még Jürgenék is meghallották. Él? Komolyan él? Éreztem, hogy mosoly kúszik az arcomra, de megpróbáltam elfedni. Mégis honnan tudhatná Mike, hogy mi történik kilométerekre Jägertől, anélkül, hogy a közelmúltban találkozott volna vele?

- De... Én lelőttem... Megöltem! - Mike az orrát ráncolva legyintett.

- A francokat ölted meg! Ha halott lenne, arról tudnék. - Nagyokat pislogva néztem. A szemembe könnyek gyűltek, de nem tudtam, hogy az örömtől, vagy a félelemtől.

- Mégis honnan?! - Ezúttal én ráncoltam az orrom. Nem repestem volna a boldogságtól, ha kiderül, hogy Mike-ból csak az alkohol beszél.

- Érezném. - Felelt konokul. - Éreztem, hogy valami nincs rendben vele, de tudom, hogy életben van. Ha nem lenne, ürességet éreznék itt. - A mellkasára tette a kezét, én pedig már nem tudtam tartani a könnyeim. Az egész olyan szívszorító volt.

- Él? - Cincogtam. - Ezt biztosra tudod? - El akartam hinni. A lelkem hinni akart Mike-nak, az elmémmel csatázott, ami elém vetette a roncstelep képeit, és Jäger halott testét.

- Pont annyira biztosra, mint hogy te most itt vagy. Komolyan nem értettem, hogy hagyhatott egyedül flangálni a városban, de most minden ér-

Átöleltem. Szó szerint a nyakába ugrottam. Azt hiszem, még soha életemben nem éreztem magam ennyire megkönnyebbülve. Hallottam, ahogy Mike kezéből kiesik az újrahasznosítható papírpohár, és a földön koppan.

- Értelmet nyert. - Fejezte be suttogva.

- Köszönöm! - Szipogtam. Csak folytak a könnyeim, alig akartam elhinni a hallottakat.

Mike viszont úgy tűnt, egyáltalán nem számított a gesztusra. Bizonytalan volt, éreztem, ahogy habozva megemeli a karját, hogy viszonozza az ölelést, aztán leengedi, majd tétován újra fel. Akkor nem tudtam, hogy azért ilyen bizonytalan, mert munkás robot lévén nem érintkezhetett volna emberrel. És habár beletelt egy kis időbe, mégis átölelt. Óvatosan, mintha valami tollpihe lennék, és finoman, ami meglepett. Egyáltalán nem úgy, mint Jäger, aki még a szuszt is kiszorította volna belőlem... De akkor csak az számított, hogy megölelt. Kellett a támogatása, a biztonság érzet, hogy minden rendben lesz.

A könnyeim lassan átáztatták a pulóverét, de nem zavarta. Hagyta, hogy kisírjam magam a vállán, közben egy szót sem szólt.

- Nézd, Helen, örülök, hogy örülsz, de lassan nem kapok levegőt... - Suttogott bátortalanul. Igaza volt. Szorosan a nyaka köré fontam a karom, és amíg nem szólt, észre se vettem.

- Jajj, bocsánat! - Cincogtam, és felugrottam. Olyan hirtelen, hogy beleszédültem. Fura volt elszakadni tőle, és a belőle áradó melegségtől.

- Semmi baj. - Jegyezte meg, és egy nagy sóhaj kíséretében felkelt. - Még sosem ölelt meg ember... És őszintén nem is gondoltam volna, hogy valaha meg fog történni.

Teljesen megilletődött, látszott rajta, hogy keresi a szavakat, ezért próbáltam oldani a beállt feszültséget.

- Sajnálom, biztos nem lehetett valami kellemes élmény, hogy ilyen ápolatlanul ugrok a nyakadba, csak tudod annyira megörültem, hogy Jäger életben van, mert tudod nekem a társai azt mondták, hogy meghalt, és...