R-EVOLUTION (BEFEJEZETT)

28

Beletellt pár másodpercbe, amíg összeszedtem a bátorságom, hogy kikukucskáljak az ágy mögül. Nem akartam hinni a szememnek. A matrac és puha takarók másik végén ugyanis Jürgen kacagott. Olyan hangosan, hogy elnyomta az ijedt sikolyom. Nem tudtam, hogy mi folyik itt, és csak azután vettem észre, hogy sikítok, miután abbahagytam.

- Te meg mit keresel itt?! - Kiabáltam dühösen, közben egy takarót ráncigálva, ami beakadt a matrac, és az ágy közé. Alvás közben ugyanis valahogy lejött rólam a köntös, így egy szál semmiben gubbasztottam az ágy mellett, sürgősen azon ügyködve, hogy valamivel eltakarjam magam. Jürgen elfelejtett válaszolni, és habár hátat fordítottam neki, éreztem, hogy a tekintete kiégeti a hátam.

- Megtennéd, hogy elfordulsz?! - Förmedtem rá, dühtől vöröslő arccal. A vállam fölül mérgesen hátranéztem, és ha nem lettem volna anyaszült meztelen, talán még hozzá is vágok egy párnát, vagy az éjjeliszekrényen pihenő olvasólámpát. Ruhák hiányába viszont csak annyit tehettem, hogy próbálom megőrizni a méltóságom, amíg meg nem szerzem a takarót.

Jürgen keresztbe font kézzel állt, az arcán azzal az idióta vigyorral, a kezében a serpenyővel, a másikkal pedig, amiben egy főzőkanalat tartott, az állát simogatta, mintha csak valami művészi festményt elemezne.

- Olyan rózsaszín vagy. - Kuncogott, élvezettel átitatott hangon.

- Jürgen, ne bámuld már! - A fürdőszobából, a szokásos durcás arckifejezésével, Günter bukkant fel. A kezében ott voltak a ruháim. Amennyire meglepődtem, épp annyira megkönnyebbültem a jelenléte tudatában. 

- De nézd milyen rózsaszín! Mint egy kismalac!

- Kismalac az anyád! - Sziszegtem dühösen, továbbra is a takarót ráncigálva.

- Jürgen! - Günternek elég volt felemelni a hangját ahhoz, hogy Jürgen megadja magát.

- Jólvan na, csak még nem láttam meztelen embert! - A szemét forgatva végre elfordult, a takaróval pedig abban a pillanatban hátragurultam. Ekkor jöttem rá, hogy nem az ágyba szorult, hanem Jürgen lába alá. Dühösen magam köré csavartam a takarót, és válaszokat várva néztem a két robotra.

- Magadon kívül senkit se láttál még... - Jegyezte meg gúnyosan Günter, közben anélkül, hogy csak egyszer is rám pillantott volna, megkerülte az ágyat, hogy átnyújtsa a ruháim.

- De, téged! - Vágta rá Jürgen, és a válla fölött hátrasandított.

- Ikrek vagyunk... Az olyan mintha magadat látnád! - Jött a válasz. Nem értettem, hogyha olvasnak egymás gondolataiban, miért nem vitatják meg ezt is ott? Mintha be akarták volna égetni egymást előttem...

- Nem, mert én izmosabb vagyok! - Nyugtázta Jürgen, mire Günter mérgesen összepréselte az ajkait.

- Ezt most itt fejezzük be! - Sziszegett. Kinyitotta a szemét, de továbbra se nézett rám. Az ablakon keresztül az utcákat pásztázta. - Helen nyomás a fürdőbe, öltözz fel, és indulunk!

- Hova?! - A takaró biztonságában megjött a bátorságom. - Mégis hogy kerültök ti ide?! Honnan tudtátok, hogy hol vagyok?

- Majd később mindent elmagyarázunk. - Fogta rövidre Günter, és azzal a lendülettel betuszkolt a fürdőbe. - Kapsz öt percet, hogy felöltözz, ha pedig addigra nem vagy kész, Jürgen besegít.

Arra se hagyott időt, hogy ellenkezzek, rám csapta az ajtót. Hiába próbáltam kinyitni, minden jel arra utalt, hogy kívülről nekitámaszkodott.

Egyedül maradtam, egy takaróba bugyolálva, a ruháimmal a kezemben, és nem értettem semmit. A tükör felé fordultam, és bambán pislogtam. Mégis mi folyik itt? Az arcom még mindig vöröslött. Az eddigiek után nem igazán értékeltem volna Jürgen segítségét, és mivel tudtam, hogy Günter nem viccel, gyorsan magamra kaptam a ruháim. A pulóverem még vizes volt, de nem törődtem vele. Sietnem kellett.