R-EVOLUTION (BEFEJEZETT)

16

Amikor felébredtem, iszonyatosan sajgott a fejem. Egy matracokkal telepakolt, barnára festett szobában ébredtem. Nem voltam egyedül, rajtam kívül még néhányan lábadoztak. Páran aludtak, páran beszélgettek és újságot olvastak, a férfi arcát pedig aki a mellettem lévő ágyban feküdt, teljesen beburkolták, szóval nem tudtam megállapítani, hogy ébren van-e.

A szemem dörzsölve felültem, közben azon járt az agyam, hogy vajon hogyan is kerülhettem ide. A kezemet begipszelték, tehát a törés miatt már nem kell aggódnom. Arra még emlékeztem, hogy bevittek egy szobába, hogy rendbe hozzák a karom, de az utána történteket homály fedte. És hiába erőltettem az agyam, nem sikerült eloszlatnom az emlékeimre telepedett ködfelhőt. Teljesen összezavarodtam, nem tudtam mennyi az idő, vagy, hogy mennyit aludtam.

Az emlékezetkiesés aggasztott, de biztos voltam, hogy jön majd valaki - mondjuk Bella - és felvilágosít a dolgokról.

Ahogy így előregörnyedve ültem, és azon merengtem, mi is történhetett, mikor az egyik nő, akinek az egész mellkasa be volt kötözve megszólított.

- Min gondolkodik ennyire, kedvesem? - Kedvesen elmosolyodott.

- Nem emlékszem, mi történt velem... - Dörmögtem, továbbra is a kockás takarómat bámulva. - Mióta vagyok itt?

- Lassan tizenhat órája. - Itt a falra akasztott fehér órára bökött.

Hunyorogva felnéztem. Minden olyan homályosnak tűnt, mintha valami befedné a látásomat. Megdörzsöltem a szemem, de semmit se segített. A fejem úgy zúgott, hogy alig értettem a nőt.

- És... Miért hoztak ide?

- Gondolom a karja miatt. - Mosolygott kedvesen a nő. - Ez a gyengélkedő.

Itt a gipszre pillantottam. A nyakamba akasztott kötözőanyagon pihent, nem mertem megmozdítani. Az az egy már bizonyossá vállt, hogy helyrehozták a karom, és Agate kijelentése után, hogy nem kapok fájdalomcsillapítót, őszintén örültem, hogy nem emlékeztem a beavatkozásra.

- Eredetileg a váróterem volt, csak miután a bevetéseken sokan megsérültek, átalakították gyengélkedőnek. - Magyarázta a nő.

- Milyen bevetéseken? - Bambán pislogtam, nagyon tudatlannak éreztem magam.

- Amit a robotok ellen indítottunk. Kevesen maradtunk, mert ugye mindenkit begyűjtöttek, és akit egyszer bevisznek a központba, az többet onnan nem jön ki. - Azt hiszem, ha ittam volna, a hallottakra félrenyeltem volna. Az többet onnan nem jön ki... Jäger el akart vinni a központba. Azt mondta, hogy utána oda mehetek, ahova akarok. A felismerés villámként futott végig a testemen. Hazudott. - Most a mi kezünkben van az emberiség sorsa. Kevesen vagyunk, de elegen ahhoz, hogy még vissza tudjuk fordítani a dolgokat. Ide le nem jönnek a robotok, nem tudják, hogy itt bujkálunk. Úgyhogy Agate kitalálta, hogy egyenként fogjuk kiirtani őket, és visszavesszük ami a miénk. Csapatokat szervez, és az élükön kimenti a kint kószáló embereket a robotok karmai közül. Látszik, hogy a katonaságnál dolgozott, és robotokhoz van szokva, mert szinte az ő fejükkel gondolkodik. Több száz robottal végeztünk már, köztük Agate húsz katonai robottal végzett, pedig nekem elhiheti, az nem kis dió. Azok a hatalmas szörnyetegek olyan szívósak, én beleeresztettem az egyikbe egy adag ólmot, és képzelje, lepattantak róla a golyók. Hatan kellett lefognunk, és még így is alig bírtuk tartani. De az áramütés megbénítja őket, utána már gyerekjáték végezni velük. Agate mesélte is, hogy így tartották őket kordában, ha valamelyiknek kedve lett volna fellázadni. A fejüket kell lecsapni, mert ha csak simán fejbe lövöd, ha az a ronda maszk van rajta, amit már maga is biztos látott, nem ér vele semmit. Kegyetlen lények ezek, arra képezték őket, hogy parancsra öljenek. Nem is csoda, hiszen háborúba tervezték őket, nem takarítani. Jó is lenne, ha egy lövéssel végezni lehetne velük, mint egy takarító robottal. Amikor először láttam ilyen rusnyaságot élőben, ránk törte az ajtót, és elhurcolta a férjemet. Próbáltam feltartani, leöntöttem forró levessel, de meg se kottyant neki. bevágott a mosdóba, olyan erővel, hogy a kád aminek nekiestem betört, a fejemmel együtt. Aztán rám csapta az ajtót és otthagyott. Ha Agate-ék nem találnak rám, ott halok meg. Én mondom, nem érdemlik meg ezek az életet.