R-EVOLUTION (BEFEJEZETT)

2 - A robotok nem sírnak

- Mi a baj? Percenként rohansz az ablakhoz... - Kérdezte Akiko, miközben elpakolta Riki után a piszkos tányérokat.

- Bellának már vissza kellett volna érnie! - Morogtam a kiüresedett utcákat pásztázva. - Aggódom érte.

- Ne tedd, biztos vagyok benne, hogy jól van. Lehet, hogy talált egy cipős boltot, és most éppen azzal van elfoglalva, hogy kirámolja. - Mosolyodott el a nő.

- Lehet... De azért utánamegyek. - Akikonak igaza lehetett. Bella már szinte betegesen gyűjtötte a cipőket. Mióta a szomszédom, annyit halmozott fel, hogy belépek, és cipőszőnyeg fogad.

Mégis aggódtam érte, hiszen olyan önfejű. Kinézem belőle, hogy ahogy meglát egy robotot, ráveti magát és kitépi a vezetékeit. Rajta volt a sor, hogy lemenjen élelmet szerezni, de akkor is aggódom, nehogy bajba keveredjen. Tudom, hogy nem láncolhatjuk magunkhoz, de nem szeretném, hogy elmenjen. Ha ki akarja szabadítani a hozzátartozóit, én is vele tartok majd.

- Le merném fogadni, hogy nem esett baja. - Sóhajtott fel Akiko, majd megtörölte a kezét. - De menj utána, ha így látod jónak. Csak három órán belül gyere vissza.

Bólintottam.

Így szólt a szabály.: "Ha bárkinek is a keresésére indulsz, három órán belül gyere vissza, ha megtaláltad, ha nem. Így lehetünk csak biztosak benne, hogy nem esett bajod. " Talán mondanom sem kell, Jason találta ki. És valamilyen szinten egyet is értek vele, viszont Bella reggel indult el, a nap pedig már az ég alját súrolta.

Az utcán valamiért sokkal nagyobb volt a nyüzsgés. Pár házzal odébb égett valami, egy csapat tűzoltó robot pedig útban volt odafele. Odébbról néhány ember sikolyait és kiáltásait fújta felém a szél, miközben valaki leadott egy sor lövést. Mondanom sem kell, minden szőrszál vigyázba vágta magát a hátamon. Mintha újraélték volna az apokalipszis napját. Egy helikopter húzott el az égen, és biztos voltam benne, hogy nem emberek vezetik.

Tétováztam, hogy elinduljak-e, de Belláról volt szó, őt meg nem hagyhatom cserben. Az arcomba húztam a csuklyám, és elindultam. Szűk, kihalt utcákon osontam, egyenesen az egyetlen bevásárlóközponthoz, amit Jason mutatott nekünk. Talán mondanom sem kell, Bella nem volt ott.

- Engedjetek el! Segítség! - Valaki vékony hangon kiabált, egyenesen a bolt sarkáról. A még a horizonton ékeskedő nap fényének köszönhetően ki tudtam venni az árnyékukat. Két vékony, és természetellenesen magas alak szegezett a falhoz egy embert, aki úgy vergődött, mint egy sarokba szorított kismadár.

Felvettem a földről egy bevásárlókocsi letört fogóját, majd óvatosan bekukucskáltam a szűk utcába, hátha tudok segíteni szegény embernek, de a látványtól legszívesebben elfutottam volna. Két hatalmas katonai robot fogott közre egy vékonyka lányt. Az alig érhetett a derekukig, és könnyes szemekkel, tehetetlenül rúgkapált. A szabad kezével az előtte álló robotot püfölte, az ökle pedig már egészen kisebesedett a sok ütéstől. A másik robot egy kicsivel hátrébb állt, keresztbe font kézzel, és röhögve nézte a jelenetet. Nem láttam az arcát, mert egy színekkel borított kalap takarta. A ruhája pedig... Mintha egy Hawaii-i nyaralásról ugrott volna haza. Elég ironikus viselet egy gyilkosnak...

- Hoppá, rúg! - Recsegte az egyik, majd felnevetett.

- Kapd el a lábát! - Válaszolt a másik vigyorogva.

- Ne! - Sikított a lány. - Vedd le rólam a kezed, mocskos robot!

Rúgkapált és fújtatott. Nem adta fel, pedig nyilvánvaló volt, hogy semmi esélye. Úgy játszadoztak vele, mint macska az egérrel.