R-EVOLUTION (BEFEJEZETT)

18

Úgy tűnt, a szerepjátékom meggyőzte Agate-t. Kezdett a kegyeibe fogadni. Az esetlen, hisztis lány szerepét, akit elejétől fogva bennem látott, a szemében egy bosszúszomjas csatlós vette át. Bár irtóztam az érintésétől, hagytam, hogy a vállamon pihentesse a kesztyűbe bújtatott, fekete vérrel mocskolt kezét, és úgy vezessen ki a kapcsolóteremből. Mintha maga mellett akart volna tudni. Nem tudom, talán a legújabb szövetségesét látta bennem. Egy lányt, aki segíthet végigvinni a terveit, bármi is legyen az.

- Pontosan mit is akartál mondani? - Szólalt meg, miután az üvöltések elfedése révén becsukta a kapcsolóterem ajtaját.

- Hát... - Próbáltam összeszedni a gondolataim, és kissé odébb léptem, hogy lerázzam magamról a kezét. Időt kellett nyernem, a gondolataim ugyanis még kuszán kavarogtak, több időre lett volna szükségem, hogy megnyerően adjam elő a terveim. - Ezt inkább négyszemközt osztanám meg, valahol, ahol senki se hallja. Főleg nem Jäger.

Agate elnevette magát.

- Azért a katonai robotok sem mindenhatók. Kiváló a hallásuk, de nem annyira, hogy egy hosszú folyosó végéből, és két zárt ajtón keresztül hallják, amit beszélünk.

- Jó, de mégis. - Erősködtem, közben ezerrel a tervem kidolgozásán agyalva. - Ezt szívesebben beszélném meg egy nyugodtabb helyen. Tudja, ahol csönd van, és nem kell attól tartanom, hogy meghallanak. - Agate egy pillanatig hallgatott, majd felsóhajtott, és elindult a folyosón.

- Azt hiszem, tudok egy ilyen helyet.

Így kötöttem ki az irodájában, vele szembe, mintha csak egy állásinterjún lennék. Ahogy az íróasztal mögött ült, összekulcsolt ujjain pihentetve az állát, elkezdem izgulni. A tenyerem izzadt, és a műmosolyra húzott ajkaim remegni kezdtek. Éreztem, hogyha most gyanút fog, mindent elrontottam.

- Arról lenne szó - Kezdtem bele - Hogy Jäger bízik bennem. Látja, még a nevét is elmondta. És azért nem akartam ezt az ajtó előtt mondani, mert azt hiszi, hogy ez a bizalom kölcsönös. És amíg ebben a tudatban él, ezt kihasználhatnánk. - Nagy levegőt vettem, és próbáltam kizárni Agate szúrós, méregzöld tekintetét. Nem kis megpróbáltatás volt végig a szemébe néznem, főleg nem úgy, hogy úgy éreztem, hogy a lelkembe lát. - Sejtettem, hogy rossz vége lesz, ha elkapják, és eljátszottam, hogy féltem, és nem akarom, hogy baja legyen. Közben meg mélyen igen is dühös voltam rá. Ezek a rohadékok elvették mindenem! - Remegett a hangom, aminek kivételes módon örültem. Így legalább úgy tűnt, hogy a gyűlölet, és az elkeseredettség szól belőlem. Lehunytam a szemem, hogy lecsillapítsam az érzéseim. Feldúlt, hogy befeketítem Jägert, de azzal biztattam magam, hogy ő ezt nem hallja, és nem gondolom komolyan. Mindent csakis azért tettem, vagy mondtam, hogy épségben kiszabadíthassam. - Elvették a szüleim... - Motyogtam, majd kis hallgatás után komoly hangnemmel kijelentettem. - Amit a kapcsolóterem előtt mondtam, komolyan gondoltam.

Jelentőségteljesen Agate-ra néztem. El akartam hitetni vele, hogy igen is igazat mondok. Bár a fejemben minden egyszerűbben zajlott, éreztem, hogy szavakba öntve vékony jégen táncolok. Az okok, amiket felvetettem, közel se hangzottak olyan meggyőzően, mint ahogy elképzeltem. A pillanatnyi csend pedig egyenesen elvette azt az aprócska önbizalmam is, ami a sok borzalom végignézése után megmaradt. Agate hallgatott. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik.

Szerencsére a hallgatást határozott kopogás törte meg az ajtón. Egy pillanatra fellélegeztem, és reménykedtem, hogy Bella az, vagy talán Jason, hogy felőlem érdeklődjenek. Agate felkapta a fejét, és kiszólt.

- Igen? - A kilincs lassan lenyomódott, és egy fiatal lány dugta be a fejét. Hosszú, barna haja az arcába lógott, és csak az egyik szemét hagyta szabadon. Mégis mintha már láttam volna valahol...