Public horror (HUN)

Bloody painter

Ő itt Helen, 14 éves. A szemei olyanok mintha sohasem aludt volna eleget. Nem törődik a kócos fekete hajával, mivel nem szeret sok erőfeszítést tenni, hogy rendbe tegye magát; lényegtelen.

A padja az osztály hátulsó részén volt, az ablak mellett; mindig csendben rajzolgatott; olyan volt mintha ez jelentene neki mindent. Nem szeretett emberek társaságában lenni, magának való volt.

Volt egy ember, akit suli után a padlóhoz szorítottak. Tom-nak hívták, aki mindig a bántalmazás áldozata volt, nem azért, mert valamit csinált, hanem csak a körülötte lévő emberek gyűlölete miatt. Ilyen dolgok gyakran történtek és ezekhez Helen hozzá is szokott. Bár sajnálta Tom-ot, de nem akart közbelépni, elég kellemetlen volt.

A szünetben, Judy azt mondta, hogy elvesztette a karóráját s azt kereste. Helen nem segített neki, hiszen nem az ő dolga.

Hirtelen, valaki észrevett valami ragyogót Helen táskájában.

„Mi ez?” Kérdezte Ban, ahogy belenyúlt a táskába s kivette az órát, ami mű gyémántokkal volt díszítve. Helen nagyon meglepődött amint meglátta, nem tudta, hogy kerülhetett oda. „Ó! Ez az én karórám!” Judy visszakapta Ban-től az óráját miután észrevette. Mindketten Helen-t bámulták egy fura tekintettel. „Nem én voltam!” Mondta Helen, aki még mindig a jegyzetfüzetébe rajzolt, a tekintete elfordítása nélkül. „Ja, persze.” Judy és Ban kimentek az osztályteremből mihelyst a lány levonta ezt a következtetést.

Másnap, mint mindig, Helen az asztalánál ült s rajzolt. Úgy érezte, hogy valami nincs rendben; az emberek róla suttogtak s néhányan „tolvaj”-nak kezdték hívni. Úgy döntött, hogy nem figyel rájuk, mivel úgy se tehet mást.

Ahogy az idő telt, Helen lett a bántalmazás új célpontja; mindent, amit csinált az emberek eltúlozva mesélték el. Ez nem tetszett neki, de nem tudott ellenállni. Az érzelmeit elrejtette a szívében, elrejtette a csendbe.

Amíg el nem jött egy bizonyos nap, Ban odament hozzá és elvette a füzetét, amiben befejezetlen rajzok voltak. „Mindig csak ezeket az értelmetlen izéket csinálod!” Mondta Ban amint kitépett egy pár rajzot, majd cafatokra tépte őket, szerette volna Helen reakcióját látni. Ennél a pontnál, az érzelmek, amik benne lakoztak most kitörtek. Megütötte Ban arcát s elindított egy bunyót. Habár Helen nem volt egy erős típus szóval hamar kiütötték. Más tanulók jöttek, hogy lássák a harcot, de nem állították le. Pár ember még bele is rúgott az arcába és a hasába.

Becsöngetés után, mindenki abbahagyta, amit éppen csinált és leültek a padjaikba mielőtt megjön a tanár. Helen is visszament a helyére, mintha semmi sem történt volna. A tanár belépett a terembe. „Te jó ég! Otis (Helen)! Mi történt?” Helen tele volt látható zúzódásokkal, amiket észrevett a tanár miután belépett az osztályba. Mindenki felé fordult, hogy megnézzék, válaszért várva mialatt gyilkos tekintettel bámulták. „Leesetem a lépcsőn, tanárnő.” Válaszolta Helen amint abbahagyták a bámulást.

Miután hazament az iskolából, a szülei is megkérdezték, hogy mi történt s ugyanazt válaszolta. A kék dzseki, amit viselt eltakarta az összes zúzódását kivéve az arcán lévőket. A szülei elhitték, nem kételkedtek. Általában amikor Helen szülei megkérdezik, hogy hogyan érzi magát a suliban, mindig azt mondja, hogy jól. Még arról is hazudott, hogy sok barátot szerzett, minden nap boldog. Helen nem akarja elmondani a szüleinek az igazat, mivel nem szeretné, ha a szülei aggódnának érte.