Public horror (HUN)

Vámpírok

A vámpírok, illetve a hozzájuk kötődő mítoszok évezredek óta léteznek, hiszen már Mezopotámiában, vagy az ókori rómaiak és görögök idejében is keringtek olyan történetek, amelyek a mai modern vámpírokhoz hasonlatos lényekről, jelenségekről szóltak. Ám e nagyon messzire visszanyúló gyökerek ellenére, az igazi vámpír-kultusz, vagyis azok a hagyományok, amelyekből napjaink vérszívóinak különféle platformokon történő ábrázolása ered, csupán a korai XVIII. században alakult ki, elsősorban a dél-kelet európai népcsoportok szájról szájra terjedő regéi révén. Maga a vámpír szó is csak 1734-ben született meg, először egy ismeretlen szerzőtől származó, a Travels of Three English Gentlemen címet viselő útleírásban bukkant fel. Az eleinte afféle ártó szellemként emlegetett vámpírok a XIX. század derekára nyerték el azt a sötét, komor és vészterhes hangulatot, amely napjainkban is jellemzi őket, ugyanakkor sokan a vámpírok révén próbáltak magyarázatot adni az abban az időben rejtélyesnek és tudományosan elképzelhetetlennek tartott halálesetekre. A karizmatikus és művelt vérszívó szörnyeteg alakja John Polidori The Vampyre című művével alakult ki, amely kiváló fogadtatást kapott, és ösztönzően hatott a kor hasonló tartalmú irodalmára, azonban mégis Bram Stoker majd’ nyolcvan évvel később, 1897-ben megjelent Dracula című regénye vált a téma kultikus darabjává, és azóta is ezt tartják a vámpír történetek kvintesszenciájának. De lássuk, milyen hagyományok, legendák és népi történetek vezettek el napjaink vámpírjainak kialakulásához.

Meglehetősen nehéz egy általános leírást adni a népi hiedelmekben szereplő vámpírokról, noha sok európai legendában találunk közös vonásokat. Úgy tartották, megjelenésük változó, bár a vérivás okán – a napjainkban ismert sápadt és beesett arcvonások helyett – élénkebb árnyalatú lett a bőrük, vöröses, esetleg sötét lilába hajló. Koporsójukban fekve vér csöpögött a szájuk szegletéből, illetve az orrukból, és a bal szemüket folyamatosan nyitva tartották. Az átváltozásnak köszönhetően hajuk, körmeik és fogaik megnőttek, bár alapvetően a hegyes szemfog eleinte nem tartozott az általános vámpírkarakterisztikához.
Talán még a külsejüknél is nagyobb változatosságot eredményeznek a vámpírok keletkezéséről, születéséről szóló történetek és hiedelmek. A szláv népek úgy hitték, ha valamilyen kisállat, leginkább egy kutya vagy egy macska, átugrik egy holttest felett, akkor az nagy valószínűséggel hamarosan élőhalottá változik át. Érdekesség, hogy ez a hiedelem a távoli Kínában is létezett annak idején. Orosz eredetű hagyományok szerint szintén az élőhalottá válás fenyegette azokat a holttesteket is, amelyeket nem kenték át idejében forró vízzel. Ugyancsak az orosz népi legendák közé tartozott az az elgondolás is, miszerint azok az emberek, aki életük során elfordultak az egyháztól, netalán kiderült róluk, hogy boszorkányok, minden bizonnyal vámpírként térnek vissza a halálból.
Az átváltozás számtalan lehetséges módja ellen persze a lehető legkülönfélébb módszerekkel próbáltak védekezni, lehetőleg meggátolva a halott vámpírként való újjászületését. A halott fordított testhelyzetben történő eltemetése például egész Európában jellemző volt, ahogy sírban, vagy annak környékén elhelyezett apró, megszentelt, vagy szentnek tartott tárgyak elhelyezése is. Ez a szokás az ókori görögök temetkezési hagyományaira emlékeztet, hiszen ők rendszeresen egy érmét helyeztek a halott szájába, hogy megfizessék az átkelést a Styx folyón. Mások ezt úgy értelmezték, hogy az érme megakadályozta, hogy ártó szellemek szállják meg a halott testét, és inkább ez utóbbi elgondolás áll közelebb a vámpírrá válás hiedelmeihez. E hagyomány sokáig megmaradt a görög kultúrában, azonban az érmét felváltották a keresztény vallásnak megfelelő keresztek, és a Jézus Krisztus dicsőségét hirdető agyagedények. Európa nyugati területein pipacsmagokat, vagy finom szemű homokot szórtak a vámpírnak hitt halottak sírjára, mert azt hitték, a lepergő homokszemek és magok, egész éjjel lefoglalják majd a vérszopó figyelmét. E hiedelem kínai megfelelőjében, ha egy rizzsel teli zsák került egy vámpír útjába, annak az összes szemet meg kellett számolnia, csak utána mehetett tovább.
Mivel a sírjából kikelt vámpír megjelenésében megtévesztésig hasonlít egy élő emberre, számtalan módszer született annak érdekében, hogy felfedhető legyen egy-egy vérivó kiléte. Az egyik leginkább elterjedt hiedelem szerint, ha a gyanúsnak vélt sír felett egy szűz fiúcskával a nyergében egy szűz mént vezetnek át, akkor a ló meg fog botlani a vámpír sírjánál. Európa nagy részén fekete ló volt szükséges ehhez a rituáléhoz, az albán folklór viszont fehér lovat írt elő. Árulkodó jel lehetett olykor a vámpír megjelenése is, hiszen úgy tartották a friss vérnek köszönhetően egy vérszívó halott teste egészségesebbnek, üdébbnek látszik, mint egy élő emberé. Szintén egy vámpír létezésének tulajdonították azokat a jelenségeket, amelyek során rejtélyes módon eltűntek a jószágok, vagy akár a szomszédok, rokonok is. Az ilyen „falusi vámpírok” esetében nem ritkán a kopogó szellemeket idéző eseményeket (tárgyak véletlenszerű elmozdulása, ismeretlen forrásból eredő különös hangok) is megemlítettek a legendák.
Ugyancsak megannyi történet maradt fenn arról is, miként lehet elűzni, vagy megfélemlíteni egy vámpírt – ezek közül a két legismertebb kellék a fokhagyma és a szentelt víz, de sok helyen vélték úgy, hogy a rózsa vagy a galagonya is ártó hatással bír a vámpírokra nézve. Egy európai hiedelem értelmében, ha a háztetőre mustármagokat szórtak, akkor a vámpír elkerülte azt a házat. Ezekhez csatlakoztak a vallási eredetű tárgyak, mint a feszület és a rózsafüzér, de mivel a vámpírt alapvetően a gonosz gyermekének tartották, számára minden megszentelt dolog ártalmas lehetett, így született meg az a vélekedés is, mely szerint a vérszívók nem léphettek be templomokba és kápolnákba. Az már csak egy adalék, hogy a folyóvíz felett sem képesek átkelni. A tükör is egy olyan eszköz volt, amelyet a bejárati ajtóra akasztottak ki, remélve, hogy távol tartja majd a vámpírt. Egyes kultúrákban a vámpíroknak nincs tükörképük, és árnyékot sem vetnek, mert nincs lelkük. Azonban ezek a tulajdonságok egyáltalán nem nevezhetők általánosnak, mert a görög hiedelmekben szereplő vámpírok például rendelkeznek mind árnyékkal, mind tükörképpel. Azonban mivel Bram Stoker nagy sikerű regényében így ábrázolta Draculát, ez a két jellemvonás megragadt a köztudatban. A népi legendák vámpírjai, noha elsősorban éjszaka tevékenykedtek, nem pusztultak el a ragyogó napfénytől; ez a jellemvonás is a modern kori irodalom szüleménye.
A vámpírok elpusztításának lehetőségeiről is számtalan hiedelem létezett, amelyek közül néhány begyűrűzött a modern fikciós irodalomba is. A szláv népek hiedelmeiben a legalapvetőbbnek vélt elpusztítási mód a vámpír lekarózása volt, ám míg az orosz területeken a fenyőből készült karót a vámpír szájába szúrták, Szerbiában a vérszívó gyomra volt a célpont. A lefejezés is véget vetett a vámpír létezésének, sőt, egyes német területeken eleve levágott fejjel temették el a holtakat, mondván, így a lélek gyorsabban kiszabadulhat a testből, így az nem kelhet újra életre. Más népek nem alkalmazták a halott fejének levágását, ellenben vékony vaskarókkal a fejét, a végtagjait, és a ruháit is a földhöz szegezték, hogy még véletlenül se kelhessen fel, ha esetleg mégis átváltozna. 2006-ban feltártak egy Velence melletti XVI. századi temetkezési helyet, ahol az egyik női holttest szájába egy méretes tégladarabot ékeltek; ezt a régészek egy vámpírok ellen óvó rituálénak könyvelték el. Romániában fokhagyma került a holttest szájába, és biztonságból többször is átlőtték a koporsót, míg Németország szász régióiban citromot helyeztek a halott szájába.