Public horror (HUN)

A tavi szàlló

Egyszer pár barátommal elmentünk egy hozzánk eléggé közel álló tóhoz egy két napos túrára.
Minden jól ment, amíg el nem érkezett az éjszaka.
Az éjjel nagyon nagy vihar volt. Nem autóval mentünk, és az esernyő meg nem védett meg.
Amikor a barátomnak feltűnt a közelben egy hotel.
Gyorsan berohantunk oda.
Bár nem volt túl bizalomgerjesztő ez a hely, az omladozó fal, vagy a sarkokban lévő tenyér méretű pókok miatt, de egynek megtette.
A recepcióstól kértünk szállást. Amit furcsálltunk, hogy mind a négyünknek külön szobát adott.
Na mindegy. Legalább nem zavarjuk a másikat.
Épp a lépcsőn mentünk felfelé mikor szembe találtuk magunkat egy nagyon erős az ötvenes éveiben járó emberrel, aki ezt mondta nekünk: -Kedves vendégek! A hotelunkról terjedt pletyka hazugság. Nincs itt szellem, csak már öreg az épület, és kiad bizonyos zajokat.

Nem tudtuk ezt mire vélni. Mindegy. Úgy látszott nincs ki a négy kereke.
George volt köztünk a legfiatalabb. Ő parázott be a legjobban a szavak hallatán.

Na mindegy. Jó éjszakát kívántunk a másiknak, és bementünk mindannyian a szobákba.
Nekem feltűnt valami fura különös szag, de nem igazán foglalkoztam vele.
Jobb mint az esőben ázni.
Ágyba bújtam, és igen hamar elaludtam.

Éjfél körül felkeltem, mert úgy éreztem hogy valami nyomja a mellkasom. Ránéztem a ruhámra, ami tiszta vér volt.

Kiugrottam az ágyból, be rohantam a mosdóba, és felhajtottam a pizsamám. A vérnyomok eltűntek, és sebem sem volt.
Akkor már a nyikorgás felerősödött. A hangot a hálóból lehetett hallani ahol én aludtam. Bementem oda, kivágtam dühösen az ajtót, amikor azzal szembesültem, hogy egy húsz év körüli lány felakasztva, vértől átázva lóg a csilláron.
A vér már tócsában állt a takarón. Megdermedtem a rémülettől. Csak ott himbálózott, és közben egy halk dalt énekelt.
"Fájdalom és fájdalom az életem hát átadom, át annak ki adta nékem, elfogadom itt a végem"
Ezt énekelgette újra újra és újra. Majd egyszer megállt. Picit beljebb léptem mikor felém fordította a fejét, és fülsüketítő hangon üvöltötte: -TŰNJ EL!!!!!!!!!- majd elkezdte magát az irányomba hintáztatni.
Én akkor sikítottam, és hátraestem, elvesztettem az eszméletemet. Mikor felkeltem sem a lány, sem a kötél, sem a vértócsa nem volt ott. Akkor már a rémülettől nem tudtam bent maradni. Lerohantam, és a recepción töltöttem az egész éjszakát.
Elmeséltem a recepciós asszonynak hogy mi történt, és elmeséltem hogy hogy nézett ki a lány.
Ő erre ezt mondta, bár tényleg akasztotta ott fel magát egy depressziós lány, de ő ezekben csak akkor fog hinni ha majd lát egy jelenést, és hogy mindenbe le merné fogadni hogy csak álmodtam. Eléggé felidegesített a dolog, de inkább hagytam. Volt nekem elég bajom. Jaj szegény George. Szegény barátaim. Mit kezdenek ők ott fent.
Mint ha ez egy hívószó lett volna, mert akkor tűntek fel a lépcsőházból.
Azt mondták hogy ők ettől az iszonyatos nyikorgástól nem bírtak aludni.
Egyedül George tudott ezek szerint aludni, mer ő nem jött le csak.
Ekkor elmeséltem nekik azt hogy mi történt velem, illetve azt is hogy a recepciós is visszaigazolta, hogy az én szobámban a csilláron felakasztotta magát egy depressziós lány.

Ekkor már sejtették hogy George-nál nem biztos hogy az alvás játszik közbe a fennmaradásnál, de egyiken sem voltunk olyan bátrak hogy még az éjszaka folyamán oda az emeletre betegyük a lábunkat.

Elérkezett a reggel. Felmentünk, kopogtunk, de nem nyitott ajtót.
Elkértük a kulcsot, és bementünk.
Mikor George rémülettől dermedt holttestével találtuk szembe magunkat a hálóba lépve.

Akkor már mindannyian tudtuk hogy mi történt. Kirohantunk a hotelből hívtuk a mentőt.
Ki is érkezett, elvitte George-ot.
Mi onnantól fogva sosem mentünk hotelba, még akkor sem ha vihar volt.

Egy barátot már elvesztettünk. Még egyet már nem bírnánk ki.