Hiccstrid - A szerelem próbatétele

2. Vissza hozzád

Denver, Colorado

Hiccup feszülten sétált a Hofferson birtok irányába. Az időjárás meglehetősen zord volt, szinte már teljesen besötétedett odakint olyan mértékben borult el az ég, és a szél is egyre erősebben fújt. Emiatt határozott úgy, hogy Fogatlant nem hozza magával, s egyelőre csak beköszön kedvesének. Valahogy azonban olyan furcsán érezte magát, és megmagyarázhatatlan okból rossz előérzete volt. A zsebében ott lapult a bársonnyal bevont ékszeres doboz, mely a csodaszép eljegyzési gyűrűt rejtette, bár maga sem tudta minek hozta magával. A ház kihaltnak tűnt, pedig a megszokott az volt, hogy Dean és Bella az udvaron dolgoznak, de most nyoma sem volt egyiküknek sem. A Haddock fiú azzal próbálta nyugtatni magát, hogy talán a készülődő vihar miatt a faluban segédkeznek. Hiccup besétált a kapun, ami tárva nyitva volt. Hirtelen elkezdett esni az eső, mintha csak dézsából öntötték volna, így az istálló irányába szaladt. Az a néhány másodperc, ami alatt befutott az eső elől elég volt ahhoz, hogy bőrig ázzon, ami szintén kissé szürreális volt számára. Azonban az igazi döbbenet az istállóban érte, amikor meglátta a rengeteg üres bokszot. Kezdett bepánikolni, hiszen Hoffersonék csak hagyján, hogy eltűntek, de a lovaiknak ettől még itt lenne a helyük.

- Van itt valaki? - kiáltott végül, de nem érkezett válasz. A ruhájából csavarta ki a vizet, s közben lassan elindult beljebb a bokszok között. Hirtelen megtorpant egy pillanatra, amikor villámként hasított belé a felismerés, miszerint nem is emlékszik arra, hogy megérkezett a repülőtérre, vagy arra, hogy Gobber elhozta volna. Ő mégis itt állt a Hofferson birtokon. Teljesen össze volt zavarodva, majd halk motoszkálásra lett figyelmes, ami a konyhába vezető ajtó mögül hallatszott. Sietve elindult a hang irányába, és remegő kezekkel nyúlt a kilincs felé. Amikor kinyitotta az ajtót minden eddiginél furcsább dolog történt. A tisztáson találta magát, ahol tavaly nyáron annyi időt töltöttek Astriddal, de éjszaka volt és a vihar sem tombolt már. Tökéletes volt az idő, a hold fényesen ragyogott, a mederbe zúduló vízesésen pedig csillogóan tükröződtek vissza a fények. Átlépett a küszöbön, és amikor már a tisztáson állt az ajtó minden előjel nélkül becsapódott mögötte. Egy halk nyerítésre lett figyelmes, amire idegesen kapta fel a fejét. A fűzfától nem messze ott állt Viharbogár felnyergelve, de Astrid nélkül. Hiccup odaszaladt hozzá, majd megkönnyebbülve, hogy nincs egyedül ebben az abszurd helyzetben, megölelte a jószágot a nyakánál.

- Viharbogár - suttogta a fiú, mire az állat csak halkan hörgött egyet. - Hol van Astrid?

Ahogy a kérdése végére ért felnézett és szinte hátrahőkölt az újabb döbbenettől.

- Fogatlan? - csattant fel értetlenül, amiért már nem Viharbogár állt előtte, hanem hűséges musztángja. Idegesen kapkodta a fejét, és egyre szaporábban vette a levegőt, ahogy folyamatosan Astridot kereste tekintetével. - Mi folyik itt pajti?

- Hiba volt visszajönnöd. - Ez a mondat egyenesen az éjfekete musztáng szájából származott, ami olyan mértékben hozta a frászt Hiccupra, hogy az hangosan felkiáltott, majd hátrált pár lépést. Fogatlan értetlenül, oldalra biccentett fejjel meredt gazdájára. Astridot ugyan még mindig nem vélte felfedezni sehol, de érthetetlen módon a hangját hallotta. Az utolsó búcsúzásuknál elhangzott szavait hallotta, melyek folyamatosan ismételték magukat, hol hangos volt és éles, hol pedig szinte érthetetlen suttogás.

- Szeretlek! A szerelmed mindent elsöprő - hallatszottak az ismerős szavak. - Ígérd meg, hogy nem változol meg! Csak ígérd meg!

Hiccup összeszorított szemhéjakkal, mindkét kezét a füleire téve várta, hogy megszűnjenek a hangok, de továbbra is hallotta őket, teljesen olyan volt, mintha a fejében szóltak volna.