Demons //BEFEJEZETT//

18.

Anya, 

A vonatút igaz hosszú volt, mégis nagyon gyorsan eltelt. Megismerkedtem egy csomó diákkal, akik nagyon jófejek. A Roxfort pedig egyszerűen varázslatos. Kívülről és belülről is. Ahogyan mesélted a Nagyterem még mindig el van varázsolva, egyszerűen csodálatos. Annyira örülök, hogy itt lehetek. És képzeld még Fufu (mert így neveztem el a furkászom) sem rendetlenkedik olyan sokat. Tökéletes értékmegőrző. Még mindig a Teszleg Süveg osztja be a diákokat és annyira izgalmas volt az egész, és egészen sok ideig volt a fejemen, majd végül beosztott a Mardekárba. Tudom, hogy azt mondtad, hogy apa is ide járt, mégis nagyon rossznak gondolják ezt a házat. De én örülök, hogy ide kerültem. Volt a beosztáson előttem egy fiú, ő is Mardekáros lett, de valahogy nagyon különös. Úgy érzem mintha ismerném, pedig biztos vagyok benne, hogy még sosem láttam. Ugyanolyan tejfölszőke haja van, mint nekem, de neki nincs benne egy fekete tincs. Azt sem értem, hogy nekem miért van. Néha úgy gondolom, hogy ettől különleges vagyok, de a legtöbbször zavar, mert nem illik bele a képbe. A legtöbb ember képzeleteivel ellentétben nem gonoszak járnak a Mardekárba. Ugyanolyan kedvesek, és normálisak, mint a másik 3 házban. Attól, hogy került ki innen egy-két gonosz ember, nem azt jelenti, hogy mindenki az. Sőtt... Képzeld Harry Potternek, annak a Harry Potternek, aki legyőzte Voldemortot is ide jár az egyik fia. Egy évvel idősebb nálam, de ő is Mardekáros. Ennyit az előítéletekről. 

Az első hét nagyon mozgalmas volt. Ott vannak az órák, meg hogy hogyan jutunk el egy-egy terembe. Képzeld, repüléstanon megdicsért a professzor, hogy milyen ügyes vagyok. Persze nem annyira, mint az a Scorpius, vagy ki, aki előttem állt a beosztásnál is, mert ő magasabbra ment, és nem hallgatott a tanárra, de tény, hogy ügyes. Mintha direkt arra menne, hogy kikészítse a tanárokat. Például bájitaltanon szándékosan rossz sorrendben adta hozzá a hozzávalókat, úgy, hogy amikor a tanár meg akarta keverni, hogy jó-e, akkor robbant az egész. És persze, hogy a Mardekárosoknak kellett bentmaradni takarítani. A gyógynövénytan nagyon jó, érdekes dolgokat mutatnak, és a tanár is rendes. A bűbájtant egy alacsony professzor tartja, és rögtön azzal kezdte az első órát, hogyha szorgalmasak vagyunk, akkor pár hét múlva már nem csak jegyzetelni fogunk, hanem el is kezdünk varázsolni. De egyenlőre még csak körmölünk. Már így is egy halom pergament elhasználtam. Eddig az Asztromómia óra volt a legeslegjobb. Azt mondják, hogy a legmagasabb toronyban van, de ez nem igaz, mert lehet látni egy másikat, aminek ablakai a tóra néznek, de a legfelső emeletén minden ablak fekete függönnyel be van húzva, mintha gyászolnának. Ezen a kis átverésen kívül, szerintem ez a legjobb tantárgy. Mintha a csillagok beszélnének hozzám. Annyira jó lenne csak úgy esténként ide kiülni és bámulni az eget. Jó, igaz, egyszer már megpróbáltam, péntek este kijöttem ide egy pokróccal, nem kevés lépcsőt megmászva, de megérte. Varázslatos volt. Egészen addig, amíg fel nem tűnt McGalagony professzor, az igazgató, aki egyébként nagyon profi, mert egyszerre igazgató, és az átváltoztatástan tanár is. 

Szóval, éppen éjféli járőrözést tartott és észrevett. Én kint álltam, a korlátra támaszkodva néztem az eget, ő pedig mögém lépett és megszólalt. De nem mérgesen, vagy dühösen hanem mintha döbbenetet hallottam volna a hangjában. Halkan, szinte suttogva mondott egy nevet, de nem nagyon értettem. Talán Zarának nevezett, aztán amikor megfordultam megrázta a fejét, és elküldött aludni, miközben valami olyat motyogott, hogy összetévesztett egy régebbi diákjával. Gondolom úgy értette, hogy ő is mindig kijárt ide nézni a csillagokat. Furcsa volt. Nem láttam előtte ilyennek a professzort. Másnap meg sem tartotta az óráit, csak az irodájában ült. Bár lehet, hogy nem miattam. Szerencsére megúsztam az egész kilógást egy egyszerű "menj aludni" - val, nem kaptam sem pontlevonást, sem bűntetőmunkát. Tudom, most azt gondolod, hogy megérdemeltem volna, de én nem fogok szólni, hogy adjon... Persze másnap elmeséltem a szobatársaimnak (akik nagyon jó barátnőim lettek), hogy mi történt, aminek hála pár óra múlva az egész iskola erről beszélt. Legalábbis a Mardekárosok biztos. Akkor este a hálókörletben, amikor már mindenki elment aludni, jött oda hozzám az a srác, Scorpius. Egy hét alatt annyi havert szerzett magának, mindig volt vele valaki, én meg nem tudtam, hogy miért olyan nagy szám. Oké, hogy a szobatársaim majd megőrültek érte, de szerintem nincs benne semmi különleges. Persze ismerte Potteréket, köztük ugye Albust is, aki igaz másodéves, mégis tök jól kijön ezzel a gyerekkel, gondolom ismerik egymást iskolán kívül is, ezért a többiek irigyek rá, és emiatt barátkoznak vele. Engem valahogy ez nem vonz. Legyen meg magában, vagy csoportosan. Most viszont nem volt vele senki, elfolytott érzelmekkel az arcán jött felém, én pedig igyekeztem hátrálni. Nem mintha féltem volna tőle, csak egyszerűen nem akartam bajba keveredni (leszámítva az előző esti kóborlást). Megkérdezte, hogy miért terjesztem azt, hogy McGalagony az édesanyjához hasonlított engem. De nem ilyen kedvesen, hanem indulatosan, mégsem ordítva, nehogy valakinek felkeltsük a figyelmét. Én pedig megmondtam, hogy ez tényleg így történt, és én csak a barátnőimmel osztottam meg, ők kürtölték szét, de nem hitt nekem. Mondtam, hogy én nem ismerek semmilyen Zarát, akihez hasonlítottak, persze hallottam róla, ki nem? Erre ingerültem azt vágta a fejemhez, hogy semmit sem tudok, és hogy ha mégegyszer ki merem mondani az anyja nevét azt megbánom. Normális az ilyen? Fenyeget, amikor minden jogom megvan ahhoz, hogy beszéljek valaki olyanról, akit mindenki ismer. Oké, értem, hogy az édesanyja, akit nem is ismert, mert az életét áldozta érte, meg az apjáért, de attól még nem kell így bánni velem. Persze következő nap megint ott volt körülötte a bagázsa, engem levegőnek nézett, csak egyszer-egyszer lövellt felém gyilkos pillantást. Öntelt görény...