Demons //BEFEJEZETT//

19.

- Figyelj, ez egy bonyolult sztory. Hidd el, megvan rá az okom, hogy senki sem tudta, hogy mégsem haltam meg. A lányomat pedig hagyd békén - Zara hangja ingerült volt.

- Hát az elég nehéz lesz, ugyanis én is oktatom őt, mint SVK tanár...

- Honnan tudtad, hogy Sophie az én lányom? 

- Nem ő mondta el. Szimplán hasonlítanak Scorpiussal. - állt fel a férfi a kanapéról - Ikrek, ugye? Előbb-utóbb mindenki, még ők maguk is rá fognak jönni. 

- Ezzel tisztában vagyok, és nem is tudok ellene tenni - indult volna a konyha felé a nő, de Harry megragadta a karját és visszarántotta. 

- De akkor miért? Miért hiszi azt minden ember, hogy belevesztél a tengerbe? Miért nem láttam a férjedet 11 éve mosolyogni, csak akkor, amikor a fiára néz? Vagy Ginnyt és Hermionét önfeledten beszélgetni nélküled? Hogy a fiad majd belepusztul néha abba, hogy azt hiszi az anyja az életét áldozta érte? Ez nem érdekel? 

- De igenis érdekel - lobbant fel egy pillanatra valami Zara szemében. 

- Akkor miért vagy még itt? Miért nem rohansz Draco karjaiba, és miért nem tudja a fiad, hogy élsz, a lányod, hogy nem is annak a lánya akinek hiszi magát, valamint ők egymásról? Miért nem a boldog életet választod? - hangja komoly volt, és tényleg kíváncsi volt a válaszra.

- Hidd el nekem sem könnyű így élni, de nem magam miatt csinálom. Amikor beleestem a tengerbe az ott lévő feketemágusokat mind elkaptátok, de nem mindenki volt ott azok közül, akik elraboltak. És ha egyszer megtették máskor is meg fogják tenni. Én nem fogom veszélyeztetni a családomat pár nap önfeledt boldogságért cserébe. Tudom, hogy ezzel fájdalmat okozok mindenkinek, de nem nagyobbat, mintha valamelyikünk tényleg meghalna...

- De hiszen ők mind azt hiszik, hogy te tényleg meghaltál! Nem voltál ott, nem láttál semmit abból a fájdalomból amit a férjed arcán lehetett látni amikor az első évfordulója volt! Nem voltál ott, amikor Scorpiusnak el kellett magyarázni, hogy neki miért nincs édesanyja, nem voltál ott egyik születésnapján sem, sem pedig az évfordulókon, amikor Draco egyedül bezárkózott az egyik szobába és ki sem jött vagy 3 napig! Te csak itt voltál, távol a világtól, hogy neked ne kelljen szenvedned! - üvöltött rá Harry, aki nem bírta tovább visszatartani az indulatait. 

- De igenis ott voltam! Csak nem emberként, hanem denevérként! Minden évben az évfordulók éjszakáin ott voltam a ház körül, és figyeltem, hogy nem csinál-e semmi hülyeséget! Én soha nem magamat féltettem, hanem a szeretteimet! Ezért nem tud semmit Sophie sem...

- Szóval te voltál az éveken keresztül, akit Draco látott - még mindig fura volt pont Harry szájából hallani az egykori mardekáros nevét - A nagy fekete köpenyes alak, aki mindig ott ólálkodott a ház körül. Amennyiszer mesélte, hogy látott, tényleg mindig vele voltál... De mit tudnánk tenni azért, hogy újra boldog legyen mindenki? Hogy az ikrek végre tudjanak egymásról? 

- Ha jól tudom, akkor már csak egy ember van a csapatból. Ha őt is el tudjátok kapni, akkor utána nem leszek bezárva ebbe a házba... Egyedül nem tudtam volna elkapni, ezért mentek az auroroknak azok az üzenetek névtelenül, hogy hova menjenek, hol lesznek. És most azt is tudom, hogy hol lesz az utolsó...

Zara mindent amit tudott elmondott Harrynek, akivel utána még beszélgettek egy kicsit, majd megígértette a férfival, hogy nem mondja el senkinek, hogy él. Harry mindenkit, akit tudott beszervezett, hogy elkapják azt az egy, utolsó feketemágust, aki még szabad volt. Igaz sokan voltak, még így is csak március közepére sikerült kézre keríteni Zara utolsó elrablóját, azonban a nő most más miatt félt. Félt, hogy mit fog szólni Draco amikor felbukkan, és kiderül, hogy mégsem halt meg, hogy mi lesz a fia reakciója, hogyha megtudja édesanyja végig ott volt, nem messze tőle, és azért kellett nélküle felnőnie, mert féltette őt. Félt attól is, hogy Sophie mit fog szólni, ha megtudja, hogy van egy ikertestvére, valamint apja sem halt meg, de nem is tud a létezéséről. 

Eközben a Roxfortban Scorpius és Sophie egyre többször beszélgettek mindenről. Család, eddigi élet, valamint hobbi, és meglepődve tapasztalták, hogy szokásaik nagyon hasonlítanak. Mostanában minden péntek este együtt jártak föl a csillagvizsgáló toronyba, onnan nézték a csillagokat. A lányt irigyelték, hogy a híres Scorpius Malfoy vele lóg, a fiút pedig szivatták Sophie miatt, de nem törődött velük. Egyre inkább aggódott a lányért, de nem úgy, mint ahogyan egy férfi a feleségéért, hanem mint a legjobb barátjáért. Sophie is érezte, hogy valamilyen különleges kapcsolatuk van, csak azt nem tudta megmondani, hogy milyen.

Egy fekete csuklyás alak hopponált március végén a Malfoy ház előtt. Az ablakokon a függönyök be voltak húzva, sehonnan semmi fény nem szűrődött ki. Scorpius az iskolában volt, Zara pedig úgy gondolta, hogy Draco is elment már lefeküldni. Most volt a 12. évfordulója annak, hogy ő leesett a szikla széléről, bele a tengerbe, de nem halt meg. Illetve ezt csak ő és Harry tudta, aki azóta sem mondta el senkinek.

Draco bent volt a házban, direkt előre besötétített, számítva arra az idegenre, aki évek óta itt ólálkodik, és mindig be akar jönni, de sosem sikerült neki. Most viszont előre előkészített mindent, hogy amikor a csuklyás belép, rögtön meglepetés érje. És nem jó értelemben...

Zara óvatosan közelített az ajtó felé, remélve, hogy most végre bejuthat, és láthatja férjét. Még nem elmondani akarta neki, hogy él, szimplán meg akart győződni arról, hogy a férfi nem tett kárt magában, ám amikor belépett az ajtón rögtön egy átok támadta meg, amelyre nemcsak, hogy nem számított, de nem is tudott védekezni ellene, ugyanis az átok a kezeit találta el. A csuklya még mindig az arcába volt húzva, így nem látszott, hogy ki is ő.

- Ki maga és miért szégyeníti meg a feleségem halálának napját? - szólalt meg ridegen egy hang a folyosóról.

A nő nem válaszolt. Képtelen volt megszólalni. Ennyi év után újra hallotta a férje hangját, akkor is ha nem éppen a legjobb körülmények között.

- Nem hallotta, hogy mit kérdeztem? Miért nem tiszteli legalább annyira ezt a napot, hogy nem próbál meg bejutni? Mit akart itt? Kirabolni? Azt megtehette volna máskor is, de maga minden egyes évben ezen a napon jelenik meg itt. - elmélkedett a férfi miközben hátat fordítva a betörőnek kémlelte az ablakon keresztül az eget. Zarának valahogyan sikerült kiszabadítania magát, így halk léptekkel a férje mögé lépett, és az egyik kezét rátette a vállára, azonban Draco a mugli harcokban is jártas volt, így egy pillanat múlva a nő már háttal a földön feküdt, a férfi pedig fölötte támaszkodott. Zara arca még mindig nem látszott, de nem hagyhatta, hogy legyőzzék, így fordított a helyzeten, egyfajta ismerős érzést keltve Dracoban. A férfi a hátán feküdt, a nő pedig a csípőjén ült, pont úgy, mint az első reggelen, amikor együtt ébredtek a Roxfort legmagasabb tornyának szobájában. Zara óvatosan előrehajolt, pont annyira, hogy a férfi fülébe tudjon suttogni.

- Annyira, de annyira sajnálom, hogy így történt...

Draco megborzongott az ismerős hang hallatán, miközben a nő ajkai már csak centikre voltak az övéitől.

- Meg tudsz nekem bocsátani? - suttogta a szájára, majd lágyan lecsapott a már régóta kívánt ajkakra. Ott feküdtek egymáson 12 év után, a folyosó közepén és nem tudtak elválni a másiktól. Ugyanolyan szenvedélyes volt a csókjuk, ugyanannyi szerelmet tükrözött, mint 17 évvel ezelőtt az első, ami Milánó utcáin elcsattant közöttük.

Köszönöm, hogy ennyien olvastátok a történetet, igaz, most úgy tűnhet, hogy ez a vége, de még igyekszem minimum egy rész + epilógussal jönni. Valamint amint befejezem a könyvet, egy meglepetés résszel készülök.