Demons //BEFEJEZETT//

21.

...azonban az ajtó túloldalán különleges meglepetés várta őket...

- Anya! - kiáltott fel Sophie hirtelen - Hát te mit keresel itt? - rohant oda gyorsan hozzá, és jó szorosan átölelte. Már nagyon hiányzott neki, hiszen karácsonykor nem ment haza, tehát utoljára szeptember elején látta - Mennyit változtál... A hajad! Sokkal szebb így feketén. Illik hozzád. 

- Nekem is hiányoztál kicsim. Nagyon-nagyon hiányoztál - simogatta a lánya haját, majd amikor Sophie kibontakozott az ölelésből végigmérte. - Mennyit nőttél...

- Anya, ő itt Scorpius Malfoy - mutatott a fiúra, aki megilletődve állt még mindig az ajtóban. - Scorp, ő itt az anyukám, Danica Moore. 

- Tudom ki ő - mosolygott Zara - Sokban hasonlítassz apukádra - fordult a fiú felé. 

- I-ismeri apát? - sikerült valahogyan megszólalnia, ugyanis eddig lekötötte a nő két oldalán látszó szárnyak tanulmányozása. - Maga olyan, mint az anyukám volt. A szárnyak... Viszont apa sosem beszélt önről... 

- Merlinre, nem vagyok olyan öreg! Nyugodtam lehet tegezni. És azt nem hiszem, hogy Draco soha nem mesélt rólam. 

- Pedig sosem említett semmilyen Danica Moore-t. Soha. Semmilyet. - bizonygatta Scorpius - Olyat meg főleg nem, akinek ugyanúgy szárnyai lettek volna, mint anyának...

- Láttál valaha képet róla? - nézett rá a nő. Alig bírta visszatartani magát, hogy ne ölelje magához a fiát, de nem akarta megijeszteni, azzal, hogy csak úgy letámadja. 

- Igen. Egy csomót. Otthon apa eldugta őket, de megtaláltam. Most is van nálam egy - próbált előkotorni a talárja zsebéből egy képet. 

- Sophie - suttogta Zara a lányának - Figyelj, és próbálj nem túlságosan meglepődni - próbált olyan halkan beszélni, hogy Scorpius ne hallja, majd már szárnyai nélkül, de a gyűrűvel az ujján állt a lány mellett. Sophie először kigúvadt szemekkel nézte, majd próbálta valahogy feldolgozni a látottakat. 

- De, de ezt hogy? Hova lettek a szárnyaid? Mit nem mondassz el nekem? - huzogatta szemöldökét a lány, ügyelve arra, hogy ő is halkan beszéljen.

- Majd elmondom! Most figyelj...

- Itt is van. - emelt ki egy képet Scorpius az egyik zsebéből. - Bár elég régi. Azt hiszem ez az a kép, amit apa először kapott, miután anya a csata után elment. Ez a kedvencem - nézegette a képet, majd megfordítva a nő felé mutatta. 

- Úristen, ez a kép több, mint 20 éves - mosolyodott el Zara - De nem ez volt az első kép, amit küldtem neki...

- Hogy érti, hogy maga küldte? Ott volt anyával? Ismerte? - csillant fel Scorpius szemében a remény, miközben lassan felemelte a fejét, és újra végignézett az előtte álló nőn. - A szárnyai... Pont olyan, mint anya a képen...

- 20 év hosszú idő. De van amit nem felejt az ember - húzta le a gyűrűt az ujjáról, aminek hatására újra megjelentek a sebek a hátán. Fájdalmasan vett levegőt, majd hátat fordított a gyerekeknek, hogy lássák a hegeket. Pár perc után újra az ujján volt az ékszer, és a háta se fájt már, hiszen megint makulátlan volt. - Tudod, hogy miért halt meg anyukád? - nézett a fiúra.

- Igen. Az életét áldozta azért, hogy apa és én biztonságban legyünk. 

- És mi van, ha azt mondom, hogy ez nem igaz? Hogy az egész csak egy álca volt, hogy továbbra se legyetek veszélyeztetve, de anyukád végig élt, és távolról védelmezett titeket. - ült le az egyik fotelbe Zara. 

- Akkor már régen megkeresett volna, és nem titkolta volna, hogy él. Mert én boldogabb lettem volna, ha mellettem van, és ő ezt figyelembe vette volna - vágta rá rögtön a fiú.