4:00 am [BEFEJEZETT]

Négy

Minho elmondhatatlan módon aggódott. Az előadásai nagyján képtelen volt százszázalékos bedobással jegyzetelni, gondolatai mindig elrepítették legjobb barátjának valójához. Szörnyen festett és emiatt is határozta el, hogy nap végén ellátogat hozzá. Gondolta visz neki egy kis levest a kedvenc étkezdéjükből, de végül elvetette az ötletet. Mire odaérne a lakótársa is biztosan ott lenne azt pedig nem viselné el. Szíve szakad meg minden alkalommal, amikor látja hogyan is néz a vörös Hyunjinra. Vágyakozott az után a csillogás után, amely akkor lepte el íriszeit. Ugyan barátja előtte – talán saját maga előtt is – titkolja a dolgot, a szemei elárulják. A vak is látná mennyire rajong a fiúért, és a barna egyszerűen képtelen lett volna megmondani mi miatt is. Mert helyes? Ugyan, legjobb barátja sosem a külsőségekre ment. Talán a bensőjében van valami vonzó számára. A titokzatossága? Ebben sem lett volna biztos, egyszer említette neki a kisebb mennyire ijesztőnek találja a csendes embereket. Talán csak akkor viselkedik így amikor ő is ott van. Lehet, hogy ha csak ketten vannak sokkal nyíltabb, beszédesebb, mint akkor, amikor több személy is jelen van. A probléma ott adódott, hogy ez mind csak feltételes módban élt a fejében, képtelen volt válaszokat találni rájuk. Annyi volt csak biztos, hogy menthetetlenül beleszeretett a legjobb barátjába, aki egy másik fiú után vágyakozik. Ironikus.