4:00 am [BEFEJEZETT]

Tíz

Minho nem tudta miként kellene reagálnia. Mérhetetlen sírási inger kerítette hatalmába, viszont valamilyen csoda folytán sikerült felülkerekednie összetört szívén. Mosolyogva mondta el a vörösnek mennyire örül a boldogságának és megkérte, hogy kezdjék el a sütést, hisz nem maradhat sokáig - újabb hatalmas hazugság. Zenét hallgatva álltak neki a kisebb kedvenc süteményének készítéséhez, aki hangját kieresztve duettezett a rádióban éneklő előadóval. Ahogy sürgött-forgott a kis helyiségben apró, kedveskedő érintésekkel lepte el az idősebbet - derekára simítva állította félre az útból vagy éppen, ha előtte állt lapockáját a barna mellkasának támasztotta. Túl sok volt az inger, amit nem igazán volt képes kontrollálni; az érzelmek felgyülemlettek benne és egyszerre robbantak ki. Két lépést hátrálva, hadonászva kezdett dühös magyarázásba; bosszantotta, hogy a vörös ennyire gyengéden bánt vele, mintha csak egy pár lennének; utálta amiért ilyen hatással van rá, majd könnyekben fürdő arccal szinte már a másik arcába kiáltva vallotta be érzelmeit. A fiatalabb először nem reagált semmit - csendben figyelte a ziháló fiút, aztán ahogy kilépett a sokk hatásából közelebb botorkált hozzá. Vizsgáló íriszekkel fürkészte a vöröslő arcot, hüvelykujjaival letörölte a cikázó könnycseppeket, majd továbbra is tenyerei között tartva arcát, lábujjhegyre emelkedve csókolt a felduzzadt ajkakra.