A MI szigetünk (TaegiKook)[Befejezett]

Fájdalmas lecke

( A fenti kép saját készítésű. DIY ARMY füzetborító. :3) 

*Suga szemszöge*

Arra riadok, hogy zuhanok. Mármint nem álmomban, hanem valóban lezakózom az ágyról.

Morogva kelek fel a földről. Egész addig vagyok mérges, amíg meg nem látom a Taekook párost. Most viszont nem szerelmet érzek. Valami sokkal rosszabbat. Szomorúságot. Magányt. Úgy érzem, nem illek a képbe. Ők túl jók hozzám. Én bántottam őket. Folyamatosan félniük kell, hogy újra bántani fogom őket. Tae.. Tae nagyon félt este. Félt tőlem. Akkor is, amikor nem akartam bántani. És félni fog. Tudom.

Arun bezzeg... Arunt nagyon sokszor bántottam. Ő sosem félt. Akkor sem, amikor... Megöltem.

Én tényleg megöltem őt. Meghalt, és nincs többé. Soha többet nem köszön nekem. Nem szemtelenkedik. Nincs kit a sárga földig aláznom. Nincs kin levezetnem a dühöm. Nem fog főzni rám. Nem tud többet foglalkozni velem. Nem nyújt támaszt. Nincs itt Nekem. És nem is jön vissza.

Könnyes arccal sétálok ki. Nem fogok előttük sírni az exem miatt. Akkor sem, ha sosem volt az exem... Akkor sem, ha még most is szeretem. Akkor meg pláne nem, ha szükségem lenne Rá.
Pedig most nagy szükségem lenne Rá. És miattam nincs itt.

Az egyetlen ember, aki ismert. Az egyetlen ember, akit ismertem. Ő volt mellettem, amikor Anya összeszidott. Vagy amikor sírtam. Vele fedeztem fel a szexet, a világot, az életemet, magamat... Mindenhez köze volt. Ő Tehetett arról, hogy Kookékat megismertem. Ha azon a héten nem megy el, sosem haragszom meg rá. Sosem ültem volna fel arra a repülőre. Nem nyúlnak át 4 ujjal a farkamon, nem bántom dührohamomban Kookot, nem veszítem el a lidérc felett az uralmat, és sosem léptem volna túl a határát. Ha mindez nem történik meg, még mindig él.

Ha én visszafogadom, még mindig él. Hiába kenném rá, ez mind az én hibám. Ott rontottam el, hogy haragudtam rá. Már nem is tudom miért. Megerőszakoltam. Kidobtam. És ott volt az ajtóm előtt. Fogalmam sincs, hogy tehettem ezt. Nem is emlékszem rá konkrétan. Hogy is hívják ezt? Ön- és közveszélyes személyiségzavar? A többiek szerint lidércem van. Pedig ez nem igaz. A múltam kísért csupán. Az a pizzafutár. Az, aki megölte az anyámat. Aki most engem tett gyilkossá. Aki miatt az én kezeim véresek...

És most nem fog felbukkanni Arun. Nem fog átrángatni egy fél éttermen, hogy magunkra vonja minden vendég figyelmét. Nem fog idiótának nevezni, nem lesz itt, hogy meghallgassa a bánatom, nem jön vissza, ha sírni hall a telefonban... Fel sem fog hívni többet. Soha többet nem hallom a hangját, nem nézhetek a szemébe, nem ölelhetem át, nem bújhatok hozzá.

 Magamra zárom az ajtót. Fogalmam sincs, hová jöttem be, csak nekidőlök a hideg ajtólapnak, térdre rogyok, hogy pár pillanat múlva elboruljak a rám törő zokogástól. Oldalra fordulok, összekucorodom a hidegben. Nem fizikai hidegről beszélek, hanem a keserű hidegről, amit most én árasztok magamból. Az érzelmi fagyról. 

Azt akarom, hogy itt legyen. Miért vette el tőlem az élet? Miért őt? Nem figyeltem oda rá? Pofán basz a felismerés: nem. Egyáltalán nem figyeltem oda rá. Sosem éreztettem, mennyire fontos nekem. Végig érzéketlen voltam vele, mert féltem szeretni. Vágytam a közelségére, mégis eltaszítottam. Belekényszerítettem őt egy olyan kapcsolatba, ami kihasználás volt. 

Megrohamoznak az emlékek, mintha nem szenvednék tőlük így is eléggé. Visszahallom szavait hol kéjjel fűtve, hol szomorúan, hol aggódón nézve rám. 

,,Hogy lehetsz ilyen kegyetlen és gonosz?" 

,,Yoongi... 4 éve vagyunk együtt. Mivel bizonyítsam, hogy megbízhatsz bennem?"