ᴛʜʀᴇᴇ ᴄʜᴇᴇʀs ғᴏʀ sᴡᴇᴇᴛ ʀᴇᴠᴇɴɢᴇ

tizennyolc.

Gondolatok valakiről...

- Jó reggelt! – köszönt az osztályfőnökünk, Mr. Robinson – Szóval most van... Hanyadika? – nézett szét az osztályban, hátha tudja valaki a választ.

- December másodika – jelentkezett egy lány osztálytársam.

- Hétfő van és hozzá még december is. Majd huszadikán be kell jönni délután ötre, mert lesz a karácsonyi műsor – nézegette a jegyzeteit – Meg... A téli szünet is mindjárt itt lesz, szóval bírjátok ki ezt a pár hetet. Valaki mondta, hogy menjünk korcsolyázni, de tudom, hogy úgyse jönne el senki, így nem lesz. Ennyit szerettem volna mondani.

- De én szívesen mennék korcsolyázni! – emelte fel a kezét a magasba Veronica.

- Én is! – jelentkezett Marc.

- És? – nevetett fel Jackson – Attól, hogy ti akartok, mi nem – vont vállat.

- Biztosan a többiek is jönnének! – erősködött tovább a lány – Brendon? – fordult a fiú felé.

- Nem hiszem, hogy elmennék – vont vállat.

- Ahj! – toporzékolt – Dallon? Te csak akarsz! – nézett rá könyörgően.

- Ja – biccentett.

- Látod! Akar például Dallon is!

- De Brendon nem – tette karba a kezét Jackson – Daniel te szeretnél?

- Nem igazán – húzta el a száját.

- Sam?

- Nem.

- Ki nem szeretne? – nézett szét az osztályban. Mindenki feltette a kezét azon a három gyereken kívül – Látod! Csak ti szeretnétek. Mi nem – mondta mosolyogva, Veronica pedig besértődött.

- És ha elmennénk esetleg egy napra valahova kirándulni? Mondjuk a hegyekbe? – kérdezte félénken Samantha.

- Jó ötlet – biccentett Jackson.

- Én is támogatom! – szólalt fel Brendon.

- Én nem! – rivallt rájuk Veronica. Ameddig ők érdektelen dolgokon veszekedtek, én elkalandoztam. Megírtuk ma a föcit. Nem lett annyira rossz, szerintem még a négyest is súrolni fogja. Bioszból megint feleltem és megint hármast kaptam. A végén gúnyosan meg is tapsolt, egy kicsit kifigurázott a tanár, de kit érdekel? Legalább meg van az a rohadt kettes. Nem történt ma semmi különös. Mikeyval voltam és egy kissé jobban összebarátkoztam Petetel is, aki végig velünk lógott. Ő is kijött végül velem és már nem csak a komoly oldalát mutatta. Ha arról volt szó, ugyanúgy velünk baromkodott, és ugyanúgy velünk nevetett. Örültem ennek. Brendonnal nem volt semmi. Tényleg egyedül van szegény, de nem tudom, hogy hogyan kéne odamennem hozzá. Mindig, mikor próbáltam megközelíteni, eszembejutott:
❝Mindig egyedül leszel. Ezt sose felejtsd el❞
❝Remélem annak a srácnak is fel fog nyílni a szeme és rájön, hogy feleslegesen bassza el az idejét rád.❞
A fülemben csengett a hangja és annak a lejtése. Nem tetszett ahogy hangzott, de ez az igazság volt. Bárki akármit is mondjon, lassan el kell engednem Brendont. Nincs szüksége egy olyan problémás emberre, mint én.
Mára át lettem hívva Wayékhez. Mikey nem lesz otthon(!), mivel Peteéknél lesz. Úgyis Gerard invitált magukhoz. Gerard. A kelleténél többször jut eszembe nap, mint nap. Pedig ezt nem kéne. Teljesen jól meglennék a gondolata nélkül. Megint Gerard. Megint. Elképzelve ahogy vörös haja a világ összes kincséért nem állna rendezetten, de én szívesen azzá varázsolnám a kezemmel. Elképzelve ahogy a tincseit súrolja a kezem és érezhetem annak selymességét. Beletúrnék a hajába. De nem azért! Csak azért, hogy rendre utasítsam a tincseit. Elképzelem azt, ahogy megint azt a viseltes bőrkabátot hordja magán. Hogy az mennyire jól áll neki! Mikor szemeivel észrevesz... Ahj, azok a szemek! Azok a csodálatos szemek! Úgy érzem, hogy azokat rengeteg ideig tudnám elemezni. És azok az aj-... Frank, mi az istent csinálsz?! Észnél vagy? Nem fantáziálhatsz a - mostanra - legjobb barátod bátyjáról! Baszki, de gáz vagyok. Fogom a fejem. Nem látom magam kívülről, de biztos vagyok abban, hogy belepirultam a gondolatba. Én ezt nem szeretném, de sokszor úgy érzem, hogy nincs ezellen választásom. Nem uralhatom sokszor a gondolataim. Inkább azok uralnak engem.
  Csengettek. Ez az utolsó óra. Felkapom a cuccaim és elsprintelek a szekrényemig. Kiveszem onnan minden szükséges holmim, majd meg sem várva Mikeyt, hazasprintelek.

oOOo

Tíz percem van elkészülni. Egész nap olyan zavarodott és szétszórt vagyok, hogy az hihetetlen. Felveszem magamra a bőrkabátom és már mennék ki, mikor megállok. Én most tulajdonképpen Gerard Wayhez készülök. Mi a szart fogunk mi csinálni? És.. és kettesben leszünk. Ő meg én. Biztosan átgondoltan ezt? És ha nem mennék? Csak visszautasíthatom. Azt mondom, hogy beteg vagyok. Nem, az nem jó... Azt fogom majd mondani, hogy anyával történt valami baj. Igenis ez lesz a kifogásom! De... Mit is csinálok én? Lecsusszantam a földre az ajtó mentén. Éppen kifogásokat keresek, hogy mit tudnék majd mondani a barátomnak(!), aki rám vár, mivel nem megyek. Nem lehetek ennyire önző. Már el kell mennem. Nem csinálhatom meg ezt vele. De a még jobb kérdés... Miért jár mindig a fejemben? Miért gondolok mindig rá? Én tényleg nem szeretném. És azt sem, hogy egy barátságot tegyek tönkre. Rengeteget segített már nekem. Én pedig képes lennék nem elmenni hozzá, mivel vár. Még azóta sem szedtem le a kezemről a kötést. Ideje lenne már. Lassan, de biztosan letekerem a kezemről és elborzadva nézem már a heget. Szégyellem magam, hogy ilyet tettem. Soha nem szeretném. Igaz, jó lenne eltűnni, de nem tehetem meg. Önzőség lenne. Ugyanúgy mindenki megbírkózik a mindennapok problémáival, nekem is megkéne. Ha meg sem próbálom, akkor miért mondom azt, hogy nincs remény? Remény mindig van, ha talpra tudsz állni. Akkor is, ha nehezen sikerül ezt elérned. A remény sosem szűnik meg létezni. A remény a te örök biztospontod. Mindig ott lesz neked. Nekem is van. És azt hiszem, hogy nekem Gerard az. Ezért most felállok és elmegyek hozzá. Mert Gerard vár Rám. Nem Mikeyra, vagy Brendonra... Hanem Rám. Engem hívott meg. Engem és nem mást. Pont ezért fogok elmenni. Mert Rám vár...