A frenetika határai ✓

MÚLT 0.1

5 évvel ezelőtt...

– Az asztronauták szerint az űrnek olyan szaga van, mint a sült szalonnának.

– Nem tájékoztatták őket véletlenül arról, hogy ne szívjanak felszállás előtt?

Olivia öblös kacagása hallatán öröm áradt szét bensőmben.

Oldalra fordítottam fejem és egy pillantást vetettem a mellettem hanyatt fekvő lányra. Ma már sokadik alkalommal tettem meg mindezt, mintha arról győzködném magam, hogy itt van a közelemben. Csupán pár centi választott el az ujjainkat egymástól, ha lett volna elég bátorságom, akkor az övébe kulcsoltam volna az enyémet.

– New Yorkban sosem láthattam ilyen tisztának az eget. Néha azt hittem, hogy csillagokat látok – felelte sűrű pislogások közepette. – De mióta itt élek, azóta rájöttem, hogy valószínű csak pár repcsi volt.

– De legalább ragyogtak, mint egy csillag.

– Valószínű – kuncogott fel újra Olivia.

Kezdett megőrjíteni ez a lány. Mi az, hogy kezdett? Már egy ideje az ő gondolatával aludtam és keltem.

Oliviával nem várt fordulatot vett a kapcsolatunk. A kezdeti ellenszenv, amit iránta éreztem kora ősszel, tovatűnt és valami más, erősebb érzelmeket kezdtem táplálni iránta. A rajz házi dolgozat olyannyira összekovácsolt minket, hogy a telet szinte csak egymással töltöttük. Ez már nyilvánvaló volt mindenki számára. Adam és Danny még most is alig tértek magukhoz, mert talán ők voltak vele a legtisztábban, hogy mennyire utáltam Oliviát. Velük ellentétben Julie örömmel fogadta mindezt, sőt, már további elméleteket kezdett gyártani rólunk, ahogy azt előre várni lehetett. Olivia mindig leállította Julie-t, mielőtt még belekezdhetett volna a ,,Miért nem mentek el egy randira?" kezdetű témába. Julie szerint remek párost alkothatnánk.

Ami azt illeti, szerettem volna randira vinni őt. Az elmúlt hetekben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a rabja lettem. Mi sem bizonyítja ezt annál jobban, hogy több, mint fél éve nem voltam egyetlen egy lánnyal sem. Mikor bulikra jártam el és leszólított pár lány egy körre, én inkább visszautasítottam. Magam sem értettem egy ideig, hogy miért csinálom ezt. Ugyan előfordult párszor, hogy nem éltem a felkínálkozó lehetőségekkel, de zsinórban egy tucatot visszautasítani, na az ritkaság számba ment. Egyszer, mikor leszólított egy hosszú, barna hajzuhataggal, kék szempárral rendelkező, feketébe öltözött csaj, akkor majdnem igent mondtam neki. De csak majdnem.

Az eset után jöttem rá, hogy emlékeztetett Oliviára.

Aztán szép fokozatosan esett le, hogy az akaratom ellenére is megtetszett Olivia Heindereich, az egykori őrült rajongóm. Leveleket küldözgetett nekem, ellátogatott a foci meccseimre, holott nem is érdekelte a foci. Mint kiderült, sokáig egy másik srácot látott bennem, aki tetszett egykoron neki. Ahogy megismert, rájött arra, hogy belsőleg kicsit sem hasonlítok rá. A lényem egy része szerette volna, ha mégis. Az azt jelentette volna, hogy lett volna esélyem nála.

Mondjuk, észrevettem azokat a bizonyos ,,szikrákat". Éreztem, hogy néha ő is többet akar, de talán neki lassabban esett le a húsz fillér, mint nekem és nem volt tisztában az érzelmeivel.

Én magam tudtam, hogy mit érzek és abban reménykedtem, hogy hamarosan ő is belátja az övéit. Ha nem, akkor kénytelen leszek besegíteni.

Ennek gondolatára újra ránéztem és szemrevételeztem azt a hívogató ajkat. Hányszor képzelegtem róla mostanság? Pontos számot nem tudok mondani, legyen elég az, hogy elég sokszor. Jó sokszor.