A frenetika határai ✓

JELEN 0.11

– Hagyjad csak azt a bőröndöt. Ráérsz kicsomagolni – szóltam rá, mikor is a szobámból kilépve, láttam, hogy Olivia előtt ott állt a bőröndje, kinyitva.

– Nem is szeretnék – jegyezte meg, és nem volt hajlandó felnézni rám. – Csak a mobilomat keresem. Bedobtam a sok cucc közzé sietségben.

Ennek hallatán a táskámat lekaptam a hátamról, és letérdeltem, majd vele együtt keresni kezdtem a szóban forgó tárgyat.

– Nem kell segítened. Megoldom.

– Tudom, de én megyek dolgozni, és jobb szeretném, ha a közeledben lenne, ha szükséged lenne bármire is – magyaráztam és, amint ezt elmondtam meg is találtam.

– Köszi – vette át tőlem Olivia, mikor felé nyújtottam. Ennek ellenére, fel akart volna állni, én viszont visszanyomtam a kanapéra, ami az ideiglenes helyévé avanzsálódott a házban. Egy pillanat erejéig az is megfordult a fejemben, hogy átadom a saját szobámat, de ismerve Oliviát, csípőből visszautasította volna, így a nappaliban foglaltak helyet a cuccai.

– A lehető legkevesebb mozgásra van most szükséged. Ne járkálj túlzottan a távollétemben. Értjük egymást? – néztem rá komoly tekintettel, miközben egy vaskos párnát megragadtam, megütögettem párszor, majd megragadtam gyengéden fájós lábát és felpolcoltam.

– Biztos nem lesz gond, hogy itt maradok? Lehet, hogy a lakótársad nem fog túlzottan örülni nekem – kérdezte kissé aggodalmas módon Olivia és visszadőlt a karfának támasztott párnának, amit direkt neki készítettem elő.

– Előttem egy hentessel dolgozó sráccal élt. Hidd el, azóta bárkit el képes viselni, aki nem a húsosztályon dolgozik – magyaráztam, és leültem a kanapé szélére. – Tudom, hogy nem sokat adsz a szavamra, de most kivételesen tényleg ne terheld túl magad. Szerintem egy-két szabadnapot is ki kellene venned a munkahelyeden. Pihenj sokat, ha meg van valami, akkor csak szólj.

A tekintete a dohányzóasztalra siklott, amin fájdalomcsillapító, egy tasak fagyasztott borsó, egy literes flakon víz és egy mosatlan tálka hevert, amiben pirított tészta és fűszeres csirkemell volt még nem olyan régen. Miután a szobámba igyekeztem elintézni pár dolgot az indulás előtt, addig ő az utolsó falatot is eltüntette. 

– A szabadságolást nem ígérhetem meg, de jól fogok viselkedni – sóhajtott fel Olivia, majd valószínű kiült az arcomra a kétely, ezért hozzá tette. – Nyugi, itt fogsz találni engem. Véletlenül sem készülök bungee jumpingozni az ablakból.

– Ki tudja? Tőled még ez is kitelik. Biztonságképpen még megnézem, rendesen bezártam-e az ablakokat.

Az ujjaim lábára siklottak, és egy pillanatig elöntött az a kellemes érzés, ami egyúttal nyugalommal is elárasztott. Olivia itt van, az én lakásomban. Már maga a tudat is annyival könnyebbé tett mindent. A történtek után semmiképpen sem szerettem volna, ha máshol húzza meg magát. Itt, a közelemben szerettem volna tudni őt.

Az ujjaim le és fel vándoroltak, a bokájánál óvatosabban végigsimítva. Olyan kellemes csend telepedett a lakásra, amit nagyon ritkán tapasztaltam, pedig elég sűrűn voltam egyedül az elmúlt évek alatt.

– Legkésőbb hétre itthon vagyok. Ha bármi problémád volna, akkor csak csörögj rám. A lábadat jegeld, nem csak jó muriból vettem ki a fagyasztott borsót.

Mindketten elmosolyodtunk és az asztalra néztünk. Jég híján nem volt más alternatíva.

– Addig is, légy jó! – mosolyogtam rá, majd elhúztam kezemet a lábáról és készültem felállni.