A frenetika határai ✓

MÚLT 0.18

5 évvel ezelőtt...

Kettőt találhatok, hogy egy hétfő délutánon vajon kiket bíztak meg a Sepherd Gimiben a végzősök bálja utáni káosz eltakarításával.

Csak halkan súgom meg, nem az alattunk járókat. Az én évfolyamom elhíresült arról a négy év alatt, hogy minden rendezvényt díszítését mi rendeztük le, tavaly még csak kérdésként sem merült fel egy-egy bál megszervezése. Az idei évben azért akadt egy pár, hisz milyen dolog lett volna már a végzősöknek megcsinálni a maguk partiját? Szóval valahogy ki lett imádkozva az alsóbb évesektől, hogy gondoskodjanak a tornaterem díszítéséről, de a leszedésével már nem igazán akartak vesződni. Mrs. Tucker előre sejtette, hogy csak egy marék elsőéves fog az órák után bent maradni, így reaktiválni kellett a vén diákokat. Egyszerűbben lefordítva, önkénteseket keresett közülünk. Nekem ugyan semmi kedvem nem volt ilyesmihez, hisz alig vettem ki a részem a buliból, de Julie egész nap a nyakamon lógott és könyörgött nekem, hogy maradjak.

Végül beadtam a derekam, de nem tettem volna mindezt, mikor megláttam a tornateremben Elliotot és Oliviát. Menten késztetést éretem arra, hogy eliszkoljak tornateremből, egészen a kocsimig. Számonkérően néztem Julie-ra.

– Nem említetted, hogy őket is hívod – sziszegtem a fogaim közül.

– Én még csak arról sem tudtam, hogy itt maradnak – csóválta meg a fejét, pupillái kitágultak. – Esküszöm, ha tudtam volna róla, akkor meg sem kérlek, hogy elgyere. Tudom, hogy te és Oli...

– Inkább iparkodjunk – szakítottam félbe, bár korántsem ezt akartam mondani.

Nem létezett olyan, hogy én és Oli. Már nem.

A díszek leszedése mindig is könnyebben ment, mint a felrakása. A mai napig tisztán csengett a dülemben Ms. Gaccione rikácsolása, miszerint három centivel lejjebb tettem a rózsafüzért a kelleténél. Itt nem kellett a formaiságokra figyelni, csak monoton munkát kellett végezni, amire nagy szükségem volt, így nem tudtam másfelé terelni a gondolataimat.

Ezek után a szertárba kellett cipelni a bedobozolt díszeket. Libasorban mentünk végig a folyosón, majd befordulva a sarkon, megérkeztünk a szertárhoz. Egymásra kellett pakolni őket, így figyelni kellett arra, hogy nem helyeztük-e rosszul a dobozokat. A folyosón kellemes idő volt, holott múlt héten akadtak gondok a fűtésrendszerrel, állandóan szellőztetni kellett. A mai nap kifejezetten szelesnek bizonyult, így a friss levegő maga a mennyország volt.

Az utolsó menetnél szinte már egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Örültem annak, hogy hamarosan itt hagyhatom a sulit és belevethetem magam a délutáni semmittevésbe és magam mögött tudhattam ezt a kínszenvedést.

Ha már szenvedés, úgy tűnt, hogy az utolsó menetnél Oliviával kellett osztoznom a szertáron. Elliottal szinte gyomorforgató módon nem tudtak elszakadni egymás mellől, most mégis ő ment el mellettem a folyosón, miközben én iparkodtam a lépteimet megszaporázni. Jobb volt minél előbb túlesni rajta. Ez idő alatt csodával határos módon sikerült elkerülnöm őket, nem fűlt hozzá a fogam, hogy egy légtérben tartózkodjak bármelyikükkel is.

Ahogy beléptem a szertárba, rögtön kiszúrtam a bal oldali sarokban Oliviát, ahogy a dobozok halmára próbál egy újabbat tuszkolni, viszont az alacsony termete inkább csak hátráltatta őt ebben. A régi Matthew biztosan lovagias módon mögé lépett volna, majd könnyűszerrel a halom tetejére helyezte volna.

Helyette a jobb oldali sarokhoz fordultam és arra indultam, ám menet közben megbotlottam egy kicsi, ám annál keményebb dobozban. Az orrom alatt egy kisebb szitok áradatot elmormoltam, majd félrerúgtam az utamból és igyekeztem dobozok felé. Olivia még mindig a sajátjával szenvedett, tudomást sem véve rólam. Éppen, amikor megfelelő helyet találva, letettem a dobozt, egy puffanás lettem figyelmes.